Orbán Viktor rendszert akart építeni, mert új megoldásokat keresett az elhúzódó magyar válság megoldására. A választott keleties, populista, illiberális út antikommunizmusa mára üressé vált. Helyét egy mindenre kiterjedő barát–ellenség felismerő rendszer vette át az iskoláktól a földeken és trafikokon át a közbeszerzésekig. Rendszerépítő döntésével a miniszterelnök belekényszerítette saját majdani leváltóját is egy rendszerváltásba.

E cél kimondása nélkül nem érdemes kormányváltásra készülni. És nem azért, mert egyes szakpolitikai intézkedések szintjén ne lehetne akár támogatható intézkedéseket is találni a jelenlegi kormány tevékenységében, hanem azért, mert a plebejus antikommunizmusból kialakult pluralizmust tagadó politikai gyakorlat elvitatja az ellenzék létének jogosultságát.

Orbán új rendszerében csak úgy szabad ellenzékinek lenni, ahogyan azt sarkalatos törvényekkel és egyéb, személyfüggő akadályokkal az ügyészségen át a titkosszolgálatokig ő meghatározta. Orbán 2010 után álmodott magának egy ellenzéket, amely a lényegi kérdésekben olyan, mint ő maga.

Ha semleges nézőpontból tekintünk rá a helyzetre, amely egy kormányváltás közben előáll majd, lehet mindent egymás tükörképének is látni. Az egyik elitcsoport el akarja tüntetni a másikat. Az egyik elitcsoport vissza akarja szorítani a másik jelenlétét különböző pozíciókban. Az egyik elitcsoport a saját társadalmi, politikai meggyőződését akarja érvényesíteni a kormányzása során. De az önkényesen definiált elitcserére törekvés nem teremhet békét, nyugalmat. Akkor sem, ha éppen az egyik félnek jobban tetsző, szimpatikusabb szereplők tesznek kísérletet erre. A másik fél felszámolása, eltüntetése, ellehetlenítése mint szándék igazolhatatlan. Olyan úgy sem lesz soha, hogy ne lennének másként gondolkodók.

A „múlt árnyaival” küzdő sérelmi politika Mike észrevétele szerint sehova sem vezet, helyesebb volna most antikommunizmus helyett a „jelenben alakítható rend játékszabályaira” fordítani a figyelmet, mert a sikeresen fejlődő ázsiai országokat is az vezette ki a válságból, szemben egyes afrikai válsággócokkal.

Hogyan kell a majdani jelenben alakítható rend játékszabályaira fordítania inkább a figyelmet az Orbán rendszerét lebontani akaróknak? Milyen módon kell készülni a kormányváltás után az új rendszer kialakítására, és abban milyen helye lesz majd azon időszak ellenzékének? Hogyan nem teremt akár akaratán kívül is olyan helyzetet az új kormányzó erő, amely rendszeren kívülre szorítja majd az akkori jobboldalt? Ha lesznek is nagy kilengések, hogyan lehet egyáltalán kísérletet tenni az ingamozgás lendületének visszafogására, és legalább néhány kérdésben hosszú távú közmegegyezés kialakítására? Ha mi (is) hiszünk abban, hogy „nekünk igazunk van”, módszereinkben mi különböztet meg minket tőlük? Megtehetünk bármit?

Nem, nem tehetünk meg bármit. Semmi, de semmi nem igazolhatja majd, ha egy kormányváltás közben a Fidesz mostani rendszerének lebontása során a mai ellenzék ugyanúgy jár el, ahogyan a Fidesz most. Mivel kormányváltás 2018-ban csak elsöprő támogatottság birtokában történhet meg, így nem a társadalmi erő megléte lesz majd a kérdés akkor, hanem az ismételt rendszerváltás célja és módszere, a korrekció mértéke, és a rendszerváltó lendület önkorlátozásának formája.

De akkor ki kell egyezni, meg kell békélni? – következik logikusan a kérdés. „Ezekkel?! Akik trafikot, földet és sok minden mást elvettek. Soha!” – és ebben is rengeteg igazság van. Egyáltalán, egy súlyos 2014 tavaszi vereség után miért kell erről beszélni? Miért releváns ez most egyáltalán? „Rakja inkább rendbe magát az ellenzék, és utána gondolkodjon erről.” Nem. Ez is tévedés.

Meggyőződésem, hogy a kormányváltás esélyének megteremtése a mai ellenzék részéről első lépésben intellektuális feladat. Szembenézni a magyar válság minden rétegével, elemezni az ellenzék tényleges lehetőségeit, feltárni a döntő többséggel rendelkező kormányváltó többség kialakításának feltételeit. És ezt a munkát most kell elkezdeni. Ha távolinak is látszik a kormányváltó pillanat, az ellenzéki kiútkeresés elmúlt években megtapasztalt kudarcai miatt jelezni kell, a gondolkodás innen indul, ez a lényeg. Ha ez nem történik meg, akkor újra folytatódik majd a polgárosodást, gyarapodást és békét gátló hideg polgárháború.

Nem kiegyezni kell, de el kell kerülni a mai rendszer reprodukcióját, mindazt a pluralizmus-tagadást, amit a Fidesz tett most a magyar politikai rendszerrel. A megteremtendő társadalmi támogatottság tudatában nincs ok gyengének, gyávának és határozatlannak tűnni, de pontosan tudni kell, mit, miért és kivel kíván tenni a kormányváltó közösség.

Mivel a 2010 után kiépült politikai rendszer alapja a pluralizmus, valamint a demokratikus, polgári politikai és piaci verseny felszámolása, így ezt az elemet kell megszüntetni. Az új rendszerben közösen, mindkét félnek csak arra kell figyelnie, hogy senkinek nem szabad törekednie a másik felszámolására. Mindent szabad, ami a másiknak is hagy helyet.

Ha a valakinek helyet hagynak, de továbbra sem fogadja el legitim létezőként a másikat, ezt nem deklarálja, és ellenfelét továbbra ab start is kitagadja vagy a demokráciából, vagy a nemzetből, vagy pedig a létezők körében, akkor nem tartja be az új rend szabályait.

Egy nagy lépés majd a jobboldalra is vár, hiszen az elmúlt két és fél évtizedben először a Fidesz teremtett olyan politikai rendszert, amely lényegileg az ellenoldal kiszorítására jött létre. A mai ellenzék célzott önkorlátozása ahhoz kell majd, hogy Mike Károly fogalmazásában képes legyen 2018 után is a „jelenben alakítható rend játékszabályaira” figyelni a sérelmi politizálás helyett.

Nem tetszeni kell egymásnak, hanem elfogadni egymás létezését. És utána versengeni tovább. Együttműködésre és közben kemény, demokratikus versengésre van szükség. Ezek együttes meglétének hiánya verte szét a harmadik köztársaságot, és ez teremtheti majd meg a szükségszerűen kudarcos negyedik után az ötödiket. A rendszerkorrekcióról és ennek módjáról jó előre beszélni kell. Sőt, erre kell kérni a felhatalmazást.

Amennyiben ebben nem talál partnerre, és többségi társadalmi támogatottságának kormányzati érvényesítését a mai politikai rendszer kétharmados akadályai lehetetlenítik el, és a majdani parlamentben az új ellenzék továbbra sem ismeri el a legitimen megszerzett társadalmi támogatottság birtokában az akkori parlamenti többséget létezőként, a nemzethez tartozóként és nem kiszorítandóként, akkor új helyzet áll elő. Ha a majdani jobboldal nem akar pluralizmust, mert szerinte a haza továbbra sem lehet ellenzékben, akkor parlamenti, alkotmánybírósági vagy egyéb eszközökkel, a jogfolytonosság célzott és fájdalmas megszakításával szét kell verni a sarkalatos törvények béklyóját egészen addig a pontig, amíg az a plurális demokrácia megteremtéséről, a kormányzat ellenőrizhetőségéről és a személyfüggő, keleties hatalomgyakorlási módszerek megszüntetéséről szól. A 2010 után a polgári liberális demokrácia szabályaival ellentétes ambícióval létrehozott új rendszer megbontása új eszközöket igényel, ha a parlamenti és társadalmi többség birtokosa egyedül marad a célzott, kemény, de együttműködésben fogant korrekció során.

Nem a legvidámabb ez a lehetőség, hiszen biztosan további nehézségeket szül. Van könnyebb út, de az kizárólag egymás elfogadása és versengés közepette lehetséges. A konszolidációhoz e versengés és korlátozott együttműködés együtt vezethet el, de ez Orbánnal lehetetlen.