Nehéz napjai vannak manapság mindenkinek, aki hozzám hasonlóan hisz abban, hogy a politika problémáink megoldásáról és közösségeink megerősítéséről szól. Pillanatokra hihetjük, hogy immár semmi gátlás és önkontroll nem számít. Csak mondani kell erőseket a nagy, közösségi mikrofonba, hergelni és hazudni, levetve minden politikai és nyelvi tanulságot, amit világunk felhalmozott a második világháború sokkja óta. És akkor menni fog, csak akarni kell. De nem.

Érdemes nem félreérteni a jobboldali populisták győzelmeit a világban és Magyarországon. Mind mögött valódi problémákra adott rossz válaszok húzódnak. Miközben a folyamatos tanulás és változás kényszere mindannyiunk vállát nyomja, sokan szeretnének kiszállni ebből egy vagy több tizednyi helybenjárás után. Mostanság azok veszítenek, akik csak tovább pörgetnék a körhintát bármiféle érdemi változás nélkül, és azok nyernek, akik azt ígérik, hogy le tudják állítani a szédítő körbe-körbe forgást. Persze ők sem tudják ezt megoldani, de legalább sejteni vélik, mit akarnak hallani a szédült, fáradt milliók a már megunt körhintán pörögve.

Mostanság azok nyernek, akik azt ígérik, le tudják állítani a szédítő körhintát.

A feladat világos: a liberális demokrácia és a globális kapitalizmus a múlté lesz, ha továbbra is képtelenek vagyunk törődni egyes kényelmetlen következményeikkel. Az elitek elidegenedése, a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségek növekedése erős érzelmi reakciókat váltanak ki. És már a helybenjárás maga is lecsúszást jelent sokak számára.

A folyamatos társadalmi változás kényszerét joggal utasítják el milliók, ha közben semmit sem éreznek erőfeszítéseik eredményeiből. És itt ez az érzés maga is fontos. Mert baj van ott is, ahol nincs semmi javulás a valóságban, és ezt érzik, de manapság már baj van ott is, ahol a valóságban van javulás, de ezt nem érzik. Mert egészen egyszerűen elfogytak lelki tartalékaik, remélnek valami jobbat, ami bátran szakít a tűrhetetlennel, és eközben sokszor hagyják magukat megtéveszteni a könnyű megoldást ígérő vezetők által, akik csak identitásproblémaként tálalják a jóléti gyökerű válságot.

Ugyanezt kell megoldania a magyar liberális, polgári és baloldali ellenzéknek is. A rendszerváltás bár jó irányba és jó stratégiai célokkal indult, elveszítette legitimitását. Az érzetek és a valóság szintjén is évtizedes a teljes helybenjárás. Akik pedig előrébb jutottak, szétesett és megosztott társadalmunkban sokkal jobban féltik saját előrejutásuk gyümölcseit a náluk csak egy kevéssel szegényebbektől, mint azoktól a politikusoktól, akik valójában ellopják a javaikat és jövőjüket.

Mindezek döntően jóléti, elosztási, vagyoni kérdések, amelyek mára teljes politikai identitásokat bizonytalanítottak el. Egyre többen nem hisznek demokratikus intézményeinkben sem ennek következtében, egyre többen tesznek idegeneket és külső szereplőket felelőssé saját bajaikért, és joggal nem fogadják el a valóság gyáva megmagyarázását senkitől.

A gazdasági és növekedési modellbe vetett hitt veszett el.

Nem elit-kérdés, nem kisebbség–többség-kérdés, nem bőrszín-kérdés, nem idegen–őshonos-kérdés, nem nyugat–kelet-kérdés, és nem nemzeti–nemzetellenes-kérdés ez elsődlegesen. A gazdasági és növekedési modellbe vetett hitt veszett el akkor, amikor a világ fejlettebb országai évek óta növekedési válságban vannak. És ezekből lett mára elitellenesség, identitásválság és populista–nacionalista előretörés. Mindez megingatta hitünket jóléti rendszereinkben és társadalmi szolidaritásunk intézményeiben, legyenek azok bár generáción belüli vagy generáción túli társadalmi kapcsok. És ezekből lett mára elitellenesség, identitásválság és populista–nacionalista előretörés.

Az egy generáción belüli szolidaritás és mobilitás eszközeiben nem hiszünk: nem látjuk a tanulás feltétlen értelmét, nem látjuk a szociális támogatások értelmét, ha sokba kerül és mégsem jut, az egészségügyben nem látjuk viszont egy forintunkat sem a romló ellátásban és az alulfizetett nővérek bérében. És mindeközben nem hiszünk a generáción túli szolidaritási intézményekben sem: a maradék bizalmunk is elveszett a nyugdíjrendszerben, gyermekeinket és unokáinkat jobban szeretnénk Bécsben vagy Londonban tudni, és megtakarításaink termőre fordulásában sem reménykedünk.

Ma legalább három elő magyar generáció szorong attól, hogy az ifjabbak rosszabbul fognak élni, mint szüleik a 2000-es évek elején.

Meg fogom állítani a körhintát – sugallja Orbán Viktor

Erre Orbán Viktor választ nem ad illiberális rezsimjével, de nem is akar. Az érzetek és érzületek világában kínál álmegoldást. Identitást formál a valósággal való elégedetlenségből, megoldás nélkül. Egyre több és több hangszóróból és képernyőn sugározza nekünk: „meg fogom állítani a körhintát, meg fogom állítani a körhintát.” És mivel hangosan is mondja, látványosan is sugallja, ráadásul csak ő mond bármit is, ami alternatívát jelent, így forgunk-forgunk körbe szédülten, kiábrándultan és szétesetten.

Az általa teremtett valóság átfesti elégedetlenségeinket. A jóléti kiábrándulást és elbizonytalanodást Orbán kelet-nyugati geopolitikai játszmává stilizálja, idegenellenes háborúsággá hazudja, Európa-ellenes keresztes hadjárattá mitizálja, és politikai korrektség ellenes szájalássá provokálja.

A magyar miniszterelnök szerencsére minden ilyen félrevezető dilemmában kitartóan és következetesen a magyar nemzeti érdek szempontjából rossz oldalra tesz. Saját, szűk választói koalícióját összetartandó teremt egy szekuláris politikai vallást, amelynek temploma az éppen általa átszínezett félelmekből épül. És közben mindenkit, de mindenkit kitagad a nemzetből, aki nincs vele – ahogyan ezt a kortárs populisták mindenfelé teszik. Így épül meg Orbán kisebbsége a magyar politikai többségen belül: nyugat- és EU-ellenes, változás-ellenes, a jövőt felélő, bezárkózóan nacionalista identitás ez. Mindennek pedig a korrupció, a stróman-világ, az uralkodócsaládi gazdagodás az ára, és - persze - jóléti, újraelosztási gondjaink teljes kezeletlensége.

A jóléti bizonytalanságra kell választ adnia az ellenzéknek.

Mindezek miatt egyszerű az ellenzék feladata: a gazdasági modellválságból fakadó jogos szorongásokra kell új gazdasági és jóléti modellt kínálni Magyarország számára. Ennek meghirdetése során radikálisan szakítani kell a polgárosodást szétverő, a középosztályt gyengítő, a tisztességes vagyonfelhalmozás elől a lehetőségeket felélő két és fél évtizedes magyarországi megoldásokkal. És a tisztességes piaci verseny becsületének megteremtése közben, a magyar jobboldal igazságtalanul szűk elitpolitikáját kidobva, újraelosztással és beruházással kell segíteni az egyenlőtlenségek érdemi csökkentését, a balkáni nyomor felszámolását és a középosztály kiszélesítését.

Mindehhez megújult választói koalícióra és hiteles vezetőkre van szüksége a magyar liberális-, polgári- és baloldalnak. Ezt a Jobbikkal való bárminemű együttműködés nélkül kell megteremteni, hiszen van ehhez szükséges 2,3 millió magyar választó ebben az országban a szélsőjobboldal nélkül is.

Az előválasztás segít mindezek tisztázásában. Nem szövegírókat kell összeereszteni pártalapítványok bugyraiban, hogy kéthavi és négyhavi nyugdíjemelés-ígéretből koalíciózzanak ki háromhavit, hanem a víziók és érzelmi közösségek versenyére van szükség. Manapság kritikai ügyekkel még a korlátozott sajtószabadság feltételei között is könnyen napirendre tud kerülni egy ellenzéki politikus. De a vízióra, a pozitív programra teljes a nyilvánosság érdektelensége.

Az előválasztás a gépezet, amely hitelesíti az alternatívát.

Az egész ellenzék felelőssége, hogy az előválasztás intézményrendszerével önmagának teremtse meg azt a gépezetet, amely végre lehetőséget teremt a kormánykritika mellett a programok versenyére, bemutatására is. Egy ilyen folyamat megoldja a vezető-hiányt is, mert immár értelmes dolgokról, remélhetőleg hittel, érzelmekkel teli politikusok fognak TV-stúdiókban vitatkozni úgy, közben egymást partnernek tekintik, és a győzelemre törnek. Nem pedig elve lehorgasztott fejjel tömörülnek egy inspiráció nélküli közös listán, mint marhák a (harmadik) vágóhídon.

Az Együtt az előválasztás mellett hisz abban is, hogy könnyebb a mai ellenzéki világot egyszerre több listán megszervezni. Nem kell és nem is szabad tagadni a pluralizmust ebben. Akinek van szavazója, annak létjogosultságát nem lehet megkérdőjelezni, de ebből nem következik, hogy közös listán kell mindenkinek indulnia. Egy kulcskérdés van: 106 egyéni választókerületben 106 ellenzéki jelöltet kell állítani a Fidesszel és a Jobbikkal szemben. Én reménykedem abban, hogy az LMP is tud csatlakozni ehhez, mert rájuk is szükség van e választói koalíció felépítésében. Ha pedig ők immár inkább jobboldali, EU-szkeptikus pártként tekintenek magukra, akkor hagyni kell őket arra menni.

106 jelöltet a legjobb előválasztáson kiválasztani. Lehet, hogy számos helyen nincs erre szükség, mert a helyi ellenzéki közösségek meg tudnak állapodni egy alkalmas kihívóban. Aki nyitott szemmel figyeli a Budapesten kívüli magyar közéletet, az tudja: vannak tehetséges baloldali–liberális polgármesterek, vannak jó függetlenek, civilek és az újabb pártokhoz tartozók. Sokszor nem a párttagkönyv színe dönti el, ki tisztességes és ki nem, ki dolgozik nehéz körülmények között is a változásért és ki nem. De éppen a bénult és bezárt, régi pártközösségek kinyitását és demokratizálását hozná el az előválasztás versenye Pécstől Nyíregyházáig, Pápától Gyuláig.

Ezért örülök annak, hogy immár az MSZP is elkötelezett az előválasztás mellett. A saját választói szövetség megszervezése nélkül nem fog menni sem az új ellenzék program megteremtése, sem a kormányváltó jelöltek kiállítása.

A mai válság semmiféle naivitást nem tűr el, de szabad idealistának lenni.

Fel kell rúgni évtizedes tabukat Magyarországon a gazdasági és jóléti csapdából való kikerülés érdekében. Lehet állami tulajdonba venni kártalanítás nélkül a strómanok által ellopott vagyonokat, lehet kárenyhítést fizetni a meglopott trafikosoknak, lehet alkotmányos forradalommal felszámolni az elnyomó rezsimet, lehet nyilvánosságra hozni végre az ügynökaktákat, lehet intézményes eszközökkel elősegíteni a politikai osztály megújulását és tisztességesé válását, és lehet valódi párbeszédben közösségeket építeni helyben és országosan.

Trumptól és Orbántól nem a megtévesztés kultúráját kell eltanulnia a magyar ellenzéknek. Hanem a valós problémák észlelését az egyenlőtlenségek területén, amikből ők identitás-problémát teremtenek. Így azonban a jobboldali populisták valójában semmit sem változtatnak a tűrhetetlen és igazságtalan valóságon.

Kormányt váltani Magyarországon csak új gazdasági és jóléti modellel lehet, és ez segít megerősíteni az elbizonytalanodott és jogos félelmekkel teli identitásokat is. Ennek útja pedig a programok és vezetők versenye, a külön listákkal megújított ellenzéki tábor, és a versenyben kiválasztott 106 egyéni jelölt.

Az Együtt ezen az úton jár, és ehhez keres új szövetségeseket.