Orbán Viktor személyes reálpolitikája

2014. augusztus 26. 10:40 - Szigetvári Viktor blogja

A magyar miniszterelnök immár rendszeresen merevedik bölcs, stratégai pózba, és önmagát a kanyaron túlra is ellátó politikusnak tettetve osztja meg gondolatait hallgatóságával. E beszédekben kedvvel és nagyfokú határozottsággal provokál, igyekszik unortodox gondolatokat megfogalmazni, ezzel is kritizálva mindazokat, akik nem tudnak alkalmazkodni az új idők új szeleihez.

A magyar nagyköveti kar előtt elmondott 2014. évi beszédében bölcs reálpolitikusként adta elő magát. Gyermekien naív, aki azt gondolja, hogy van bármi jelentősége az értékeknek a nemzetközi politikában – sugallta, csak a hatalom, csak az erő számít még egy közepes méretű kelet-európai ország esetében is. Ennek részeként ismét kinyilvánította, hogy Európától nem remélhetjük a kiút megtalálását, és érdek alapon, határozottan keletre kell nyitnia hazánknak.

Mint minden téves elemzésben, ebben számos igaz és valóságos elem van. A világgazdaság a legsúlyosabb válságévek után növekedési válságba sodródott, és legfontosabb szövetségeseink sem értenek egyet abban, hogy milyen gazdaságpolitikával lehet fenntartható növekedést teremteni. Ráadásul a válság évei megmutatták, hogy az Európai Unió ugyan idővel rátalált a hatékonyabb válságkezelés eszközeire, de föderalizmus és a nemzetállami szuverenitások ellentétei között őrlődő unió gazdasági modellje kiutat nem jelent. A munkaerőpiac válságára, a növekvő szegénységre és a középosztályok lecsúszására a legtöbb tagállamnak nincs megfelelő válasza.

40000.jpg

 (Fotó: atv.hu)

Orbán Viktor miniszterelnök tegnapi beszédével nem az volt az igazi baj, hogy önkényesen és manipulatívan szelektált a tények között. Ez bevett szokása, lassan kezdünk hozzászokni. Hiszen például hazánkat az EU nem világította át! Épp azért jelent egyre nagyobb nehézséget az unió számára a magyar-kérdés, mert olyan tagállammá lettünk, amelyet – ha most tagjelölt ország volna – nem vennének fel, mert nem az EU által követendő állammodellt tekinti magára nézve mintának. Nem világítottak át, mert tagállamokat érintően a szavazati jog felfüggesztésével való fenyegetésen túl, kevés eszköze van az EU-nak.

Az energetikai biztonság területe jó példa arra, hogy csak akkor tűnik konzisztensnek a kormány nemzetközi porondon képviselt politikája, ha közben a térképet és az iránytűt folyamatosan forgatjuk. A gázforrásaink bővítésében és diverzifikálásában vagyunk érdekeltek. Ebbe az irányba a kormány a kelleténél lassabban és bizonytalanabbul halad. Közben érdekeltek vagyunk egy megfelelő orosz gázmegállapodásban, de nem az elmúlt évtizedek sztenderdjei szerint, hanem a változó gázpiac évtizedes trendjeire előretekintve, keményebb feltétekkel. A nukleáris kapacitás-bővítés területén sem az a baj önmagában, hogy orosz partnert választott a magyar kormány. Hanem az, hogy az alkalmazott energetikai séma tovább növeli az orosz félnek való kitettséget mind ellátási, mind biztonsági, mind pedig pénzügyi szempontból. Orbán Viktor számára is fogyaszthatóan megfogalmazva: reálpolitikailag ebben túljártak az eszünkön. Sokkal több eszközt használva, nagyobb nyitottsággal a fenntartható energetikai megoldások irányában, sokkal jobb megállapodás-csomagot lehetne kialakítani. De ehhez kellenének nyugati energetikai vállalatok is, befektetés-biztonságot garantáló feltételekkel. A reálpolitikának álcázott energiapolitikai tévelygés jó példája, hogy ma a magyar kormány a Roszatomban fenntarthatóbb és stabilabb nemzetközi energetikai partnert lát, mint egyes nyugati gáz- és áramszolgáltatókban.

Igaza van Orbán Viktornak abban, hogy hazánk számára – különösen az elmúlt évszázad után – nincs más út, mint az okos reálpolitika a nemzetközi kapcsolatok területén. Világos, hogy csak mi magunknak tudjuk megoldani feszítő gondjainkat, az immár alkotmányos válsággal is kiegészült társadalmi és gazdasági válságot, amely a félrecsúszott rendszerváltó évtizedek következménye.

Viszont tisztán a magyar nemzeti érdek szintjén, a saját doktrinális elvárásai szerint sincs igaza a miniszterelnöknek a lényeget érintően.

Immáron sokadszor azt mondta, hogy hazánk számára mint modell, nem érvényes az, amit az EU kínál, mert sem a jólét, sem pedig a növekedés szempontjából nem megfelelő. Mintákat, példákat keleten kell keresnünk az államműködést, a gazdaságszervezést érintően is, és e mellett természetesen építünk is kell keleti gazdasági kapcsolatainkat. Utóbbival nincs is baj.

Azonban önmagához méltatlanul naiv a miniszterelnök. Ha ezeréves nyugati partnereinktől – szerinte – nem remélhetünk érdemi segítséget és kiutat, akkor miként várhatnánk ezt el olyan keleti országoktól, amelyek számára vagy pontszerűen kicsik vagyunk, vagy csak játékfigurák egy érdekek által vezérelt nemzetközi sakk-játszmában. (Ahogyan ezt két hete egy orosz titkosszolgálati provokáció kapcsán végleg meg is tanulhattuk.)

Orbán nem azért beszélt tegnap az értékek teljes elvetéséről külpolitikai stratégiánkat érintően, mert ettől jobban érvényesülhetnek nemzeti érdekeink, hanem azért, mert az Európai Unió még a jelenlegi, felettébb gyenge formájában is számára elfogadhatatlanul korlátozza szuverenitását. Keleten olyan partnereket keres hazánk számára, akik kisebb-nagyobb üzleti lehetőséget látnak bennünk, de az államműködésbe nem szólnak bele. Nyugaton csak olyan partnereket találna, amelyek egy ponton túl jogbiztonságot, sajtószabadságot, átláthatóságot is megkívánnának saját érdekeik védelme szempontjából, és részben meggyőződésük miatt is.

Magyarország nyugati szövetségeseinek reálpolitikailag az az érdekük, hogy befektetéseik biztonsága miatt hazánk egy jobban működő liberális demokrácia legyen. Ez Magyarország érdeke is. De Orbán Viktor hatalmi érdekeivel ellentétes ez. Nem a magyar nemzeti érdekek képviselete érdekében lett ilyen reálpolitikussá a miniszterelnök, hanem saját, személyes szuverenitásának a fenntartható nemzeti gyarapodással való szembeállítása miatt.

Magyarország akkor követi a valódi nemzeti érdekét, ha okosan egyensúlyozik nyugat és kelet határán. Értékeink minden szempontból a nyugathoz kötnek, ott vannak stratégiai szövetségeseink. Érdekeink pedig arra kényszerítenek bennünket, hogy akár energetikában, akár gazdaságfejlesztésben partnereket keressünk keleten is. Ez a helyes reálpolitikai egyensúly. Mert a pőre érdekek világában is abban vagyunk érdekeltek, hogy a fenntartható gazdasági növekedés alapját biztosító szabad jogállamban éljünk, ahol nem csak a felül levők számára létezik igazság az igazságszolgáltatáson keresztül, ahol az állam a fair verseny megteremésére törekszik a state capture helyett a kortárs kapitalizmusban, és ahol az elmúlt két évtized hibáiból tanulva mindent megtesz az állam azért, hogy az öröklött társadalmi egyenlőtlenségek csökkenjenek, az állam által biztosított szolgáltatások szintjén mindenki legalább közelítőleg egyenlő esélyekkel induljon az életben.

Ilyen modell ma csak nyugaton működik, az összes hibájával együtt. A hamis realizmus helyett a magyar nemzeti érdek azt diktálná, hogy nyugati partnereinkkel közösen törekedjen a megoldás megtalalására a magyar miniszterelnök. De neki ez nem jó. Nem azért, mert jobban látja a helyes utat. Hanem mert számára ez személyesen érdeksérelmet okozna. 

süti beállítások módosítása