Szigetvári Viktor megnyitóbeszéde az Együtt és a Váradi András Alapítvány „Merre tovább Európa?” című konferenciáján

Jó napot kívánok, köszöntök mindenkit! Szigetvári Viktor vagyok.

Elsősorban köszönöm Hajdu Nórának, aki összerakta ezt a konferenciát. Ő az, aki az Együttnél gazdája a külpolitikai kérdéseknek, külpolitikai témáknak, ő volt az, aki összefogta a szakértői anyag előkészítését, konzultált párton belül és párton kívül szakértőkkel, akik az Együtt külpolitikai ügyeinek, geostratégiai ügyeinek, nemzetbiztonsági, biztonságpolitikai ügyeinek a gondozásában részt vesznek akár kritikusként, akár aggódó szimpatizánsként. És köszönöm mindazon résztvevőknek, szakértőknek, illetve politikusoknak, akik elfogadták a felkérésünket, akár a szakértői panelben, akár pedig a politikusi panelben vitatkoznak velünk.

Az Együtt már az Európai Parlamenti választáson is azt az álláspontot foglalta el Bajnai Gordon kezdeményezésére, hogy a szélsőjobboldallal és a sokszor orosz érdeket Magyarországon képviselni kívánó szélsőjobboldallal is vitatkozni kell, mert úgy ítéljük meg, hogy az elmúlt 30 év balliberális értelmiségi tabusítási hagyománya nem vezetett eredményre. A magyar választók – szeretjük, nem szeretjük – legitimálták, bár nem is mind szélsőjobboldali érzelműek, de legitimáltak egy számomra elfogadhatatlan értékrendű pártot. És mi azt gondoljuk, úgy lehet az ő hamisságaikat átfordítani a mi igazságainkká, demokrata, liberális-demokrata vagy zöld-demokrata igazsággá, hogy ezt vitákban exponáljuk. Vitatkoztunk az ő családpolitikájukról, vitatkoztunk az ő szegénypolitikájukról, a mai napon külpolitikájukról fogunk többek között velük vitatkozni.

De annál fontosabbnak tartjuk ezt a kérdést, mint hogy hozzájuk igazítanánk a vitát. Hiszen van erről nekünk is kellően nemzeti, kellően büszke és kellően nyugatos, európai álláspontunk.

Én két dolgot szeretnék elmondani. Ilyenkor magyarországi példákkal illik indítani egy ilyen előadást, de én most tudatosan nem magyarországi példákkal fogom indítani, mert ha magyarországi példákkal tenném, akkor nem tudnám abbahagyni egy óra után sem.

Tíz nappal ezelőtt az Együtt delegációjának vezetőjeként, mások mellett Hajdu Nórával is Erdélyben, Kolozsvárott jártam, ahol több tárgyalást bonyolítottunk le, próbáltunk partnerséget erősíteni az RMDSZ-szel, ottani liberális civil szervezetekkel és ottani olyan emberekkel, civilekkel, akik az Együtt iránt, a magyar közélet nem fideszes narratívája iránt érdeklődnek.

E tekintetben sikeres tárgyalásokat folytattunk és két Közép-Kelet Európát jelenleg jellemző probléma bomlott ki ott, előttünk egy-egy ügyből. A maga-maga Madeleine-süteményeként mind a kettő olyan, amelyre tudok reagálni, amikor a magyar külpolitikai stratégiát érintően beszélek.

Az egyik ilyen dolog az volt, nem tudom tudják-e, hogy van egy új vita Romániában, amely Erdélyben is vita, de Pártiumban is vagy Szórványban is vita, amely arról szól, hogy a román keleti egyház a család védelmét nagyobb erővel tűzte most napirendre, mint bármikor korábban a román belpolitikában az ottani rendszerváltás óta előkerült. Ennek részeként ők alkotmánymódosítást kívánnak elérni annak érdekében, hogy később a civil élettársi kapcsolat akár melegekre is kiterjedő bevezethetőségét, mondjuk úgy, egy pár évtizedre megakadályozzák, hiszen nagyon nehéz Romániában alkotmányt módosítani.

Egy olyan partnerrel beszélgettünk, aki maga újságíró volt, de egyébként életének egy másik felében meg LMBTQ civil szervezetben vezető képviselő volt. Ő elmesélte, hogy milyen szomorúan látja, hogy az elmúlt évnek fejleménye volt, hogy Dugin a nagy-nagy román parlament épületében előadást tartatott egy könyvbemutatón. Tudjuk, ő a putyinista ideológia egyik „szálláscsinálója”, hogy ezeket a lejárató fogalmakat használjam, és hogy ez nem volt jellemző Romániára.

Másrészt panaszként elmondta, hogy ez milyen nagymértékben osztotta meg a romániai egyházi világot, hiszen nyugatos protestáns, illetve római katolikus egyház is felzárkózott ehhez a törekvéshez, hiszen közös pontot találtak morálfilozófia szempontból. És látja, egyébként nem belemenve az RMDSZ belügyeibe, általában a belmagyar világnak a nemzeti identitáson túl értékelt világát hogyan osztotta ez meg: egy liberálisabb RMDSZ-es azt mondta, borzasztó, ezt nem szabad; egy konzervatívabb, akár kereszténydemokrata irányultságú RMDSZ-es azt mondta, hát, végül is ez a maga módján rendben van.

Nyilvánvalóan ezt csak azért hoztam példaként, mert az elmúlt öt-nyolc évben egyértelmű észak-atlanti elköteleződéssel hajózó Romániában láthatóan orosz segítséggel, egy orosz egyház felé nyitott román egyházi támogatással betettek egy olyan témát, amely új törésvonalakat képzett egy olyan román politikai eliten belül, ahol korrupcióról sok vita folyik, ahol sok probléma van a tranzitív örökséggel, de éppen pont ilyen típusú morális kérdések az abortusztól mondjuk akár a család kérdéséig nem nagyon tematizálodtak, és reális vállalkozás volt, hogy egy békésebb kormányzati időszakban idővel akár a civil partnerségnek a jogintézményét is be lehet vezetni Romániában.

A másik példám pedig arról szól, hogy biztosan tudják, emlékeznek az elmúlt félév első felének intenzív romániai tüntetésére, tüntetéssorozatára, amelyben civil szereplők, döntően új generációs civil szereplők a korrupt román status quo-val szemben léptek fel, sok tízezren, százezren, tüntettek Bukarestben és másutt.

Két narratívát szeretnék megosztani. Az egyik, hogy ez az egész valójában a román titkosszolgálatok provokációja. Az a párt, amely ennek a momentumán, kinőni kíván a földből USL néven, fiatal, multietnikus párt. Ez a párt valójában a román titkosszolgálatoknak a bábja és valójában ennek semmi, a román nemzeti érdeket hosszú távon adresszáló funkciója nincsen. Hiszen valójában ez az egész egy titkosszolgálati összeesküvés, amely az amerikai titkosszolgálatokkal partnerségben megpróbálja destabilizálni Romániát, valójában a korrupciót mint ügyet használja nem létező problémaként arra, hogy szétverje a stabil és jól működő román demokráciát. Ez nem az én szövegem, ez volt az egyik, amit nekem komoly emberek letöltöttek.

És ugye, van a másik része, amikor próbáltunk olyan civilekkel beszélgetni, akik látják az új mozgalmakat, látják azt a korombeliek és a nálam 15 évvel fiatalabbak korában meglévő hangulatot, amely az elmúlt román 30 év és román 25 év status quo-ját dobná ki az ablakon. Egyébként olyan középosztályú fiatalok, akik ma jobban élnek, mint 10 éve és sokkal jobban élnek ma, mint egy magyar fiatal élt 10 évvel ezelőtt Magyarországon; ahhoz képest hova jutott az elmúlt egy évtizedben. Hiszen ezt egy olyan Kolozsvárott beszéltük meg emberekkel, civil szervezeti vezetőkkel, politikusokkal, újságírókkal, amely Kolozsvár az elmúlt egy évtizedben sokkal többet fejlődött, mint Debrecen Békéscsaba vagy akár Győr. Ezt azért mondtam el példaként, mert mindebben benne van az, ami minket, közép-kelet európai magyarokat itt, az Európai Unióban, a mi részünkről Schengenen belül foglakoztat az elkövetkező időszakban, és kell, hogy foglalkoztasson a jelenben is.

Amikor az Együtt egy programot készített és ezt eljuttattuk Önöknek és itt is hozzáférhetővé tettük, akkor minket az mozgatott, hogy egy nyugatos, Európában jobban integrálódni akaró Magyarországnak a programját tegyük le, és világossá tegyük, hogy a külpolitikát egy olyan kérdésnek tekintjük, ahol van helye a konszenzusnak, van helye az együttműködésnek. Én nagyon boldog lennék, ha mondjuk egy évtized múlva az Európai Parlament szociáldemokrata, liberális, zöld és kereszténydemokrata frakciójának a remélhető konszenzusa vagy konszenzus közeli helyzetből kialakuló európai reformtörekvései Magyarországon is egy nemzeti konszenzus alapját jelentenék akár európai uniós kérdésekben, akár európai uniós biztonságpolitikai kérdésekben. Ma ettől távol vagyunk, én ma úgy érzem, hogy az Európai Néppárt mainstream-jétől odébb, jobbra, populista irányba politizál a magyar kormány – azt a mai beszélgetés szakértőinek, illetve politikusainak lesz lehetőségük megvitatni, hogy erről mi mit gondolunk, és mit gondolnak más pártok, szimpatizánsaik, és mit gondolnak azok, akikkel kevesebb dolog köt bennünket össze.

Annyit viszont nagyon fontosnak tartok, hogy az Együtt értelmezése szerint az elmúlt 7-8 évben a magyar külpolitika elvesztette a szuverenitását még akkor is, ha a magyar miniszterelnök legutoljára a mai napon jegyezte meg az Országgyűlés épületében, hogy itt minden korábbinál autonómabb és szuverénebb magyar külpolitika folyik.

Két faktort emelnék ki. Az egyik, hogy a magyar intézményesült korrupció, state capture miatt a magyar külpolitikai mozgástér szűkült, hiszen nemcsak a keleti titkosszolgálati partnereink, hanem a nyugati titkosszolgálati partnerek is bankszámlaszámok tömegét ismerik; még akkor is, ha ezt természetesen nem mutatják meg a volt miniszterelnököknek. Másrészt viszont amellett, hogy ismerik ezeket a számlákat, ismerik azt is, hogyan lehet zsarolhatóvá tenni egyes magyar, döntően fideszes kormányzati politikusokat, akik a letelepedési kötvény mocskában, offshore cégek mocskában vagy csak Londonban kastélyt vásárló magyar kommunikációs tanácsadóként eljárnak azért, hogy a magyar külpolitika szuverenitása csökkenjék, mert mennél zsarolhatóbb egy magyar adminisztráció, annál kisebb a magyar külpolitikának mozgástere.

Az is csökkentette a magyar külpolitika, a fideszes Szijjártó Péteri külpolitika mozgásterét, hogy egy hozzá nem értő, a korábbi, számomra értékrendileg nem mindig elfogadható, de a magyar nemzeti érdek szempontjából vitaképes, atlantista fideszes külpolitikából egy focicsapatnak az anyagi, keleties érdekeit képviselni kívánó, alapvetően dilettáns külpolitikához jutottunk el, ahol jó szakembereket, a politikai árkok túloldalán lévő, de tisztességes fideszes szakembereket pakoltak ki olyan helyekre, ahol megalázzák őket vagy akár az egész külügyi adminisztráción kívülre kerültek. Valamint lefejezték a külügyi adminisztrációnak azt a részét is, amely ott volt már akár 1989-1990-ben is a Külügyminisztériumban, tovább szolgált és minden kormányzat – pártszínezettől függetlenül – számíthatott a szakértelmükre.

Az Együtt azt látja, hogy nemcsak a korrupció, a state capture csökkentette a magyar fideszes kormányzatnak a külpolitikai mozgásterét az önleleplezően pregnáns lopások miatt. A szakmaiságát, a kereskedelempolitikának a szakmaiságát a nemzetközi kapcsolat építésének a szakmaiságát, a diplomácia „lassú víz partot mos” hozzáállását szétverték. És lehet kiküldeni 1-2 éve még vállalatvezetőként dolgozó, számomra nem ismert embert Washingtonba, valószínűleg sok kávét tud elfogyasztani a Dupont Circle közelében, de a Fehér Házhoz közelebb nem fog jutni az elkövetkező két évben. Ebben biztosak lehetünk.

Ebben a helyzetben az Együttnek teljesen világos álláspontja, hogy amit a kormányzatunk energiapolitikában bemutat, az nem szolgálja a magyar érdeket. Egy egyre függőbbé váló, az interdependenciát mintha nem létezőnek tekintő magyar kormányzat nem tesz azért, hogy több, nemzetközi hálózatba kapcsolódó magyar energiahálózat legyen a villamos áramban, a gáz, illetve kőolaj hálózatban. Nem nagyon aktív az LNG-terminálok építésében, a repesztéses technológiával a világpiacot elöntő gáz fele Magyarország nem látszik haladni, próbáljuk a hosszú távú gázár megállapodást stabilizálni sokszor túlzó mértékben, és energetika politikában Paks2-vel borzalmas módon, évtizedekre orosz adósságban, orosz technológiával egy szükségtelen helyzetben kiszolgáltatjuk a hazánkat.

Titkosszolgálati együttműködésről a nyugati partnerekkel nem lehet nagyon beszélni, mert nem bíznak már bennünk, a keleti partnerekről meg jobb nem beszélni, mert reményeim szerint azok még annál is kevésbé aktívak, mint amennyire aktívaknak tűnnek. Az orosz titkosszolgálatnak a határainktól kívüli törekvései a Balkán területétől akár Csehországig, a Balti államokig vagy akár Magyarországon is tetten érhető. Korábbi titkosszolgálati vezetők egyértelmű és nem cáfolt interjúiból látjuk, tudjuk, érzékeljük – vagy akár a Political Capitalnak a kiváló anyagaiból, amelyek régiós együttműködésben születnek –, hogy a Magyarországot is érő, Kelet-Európát általában érő orosz destabilizációs szándék, amely nyilvánvalóan egy orosz megkapaszkodási kísérletből fakad, az Magyarországnak a külpolitikai mozgásterét szűkíteni próbálja és ennek a magyar kormány nem ellentartani kíván a titkosszolgálatok révén, hanem ezt a násztáncot még el is járják velük.

Ugyanezt gondolom a nemzetpolitikáról. Erdéllyel kezdtem, nem beszéltem az RMDSZ ügyeiről. Az RMDSZ-szel hála az Istennek próbált a Fidesz most már egy békét kötni, melynek részben eredménye is lett egy jobb választási eredmény, de ugye az a megalázó helyzet, hogy a felvidéki és szlovákiai magyarság legnagyobb legitim képviseletével, a HÍD-dal továbbra sem áll szóba a magyar kormányzat. Ez innentől kezdve egy szelektív, olyan határon túli magyar politikát jelent, amelyben nem az számít, hogy valaki a szomszédos országban hogyan és miként számít legitim képviseletnek a kisebbségi magyarság körében mások mellett, hanem az számít hogy ki hajlandó a fideszesekkel együtt lopni, ki hajlandó kiszolgálni az ő érdekeiket.

Biztonságpolitikában, katonapolitikában – talán el lehet mondani – lehet látni a legjobb teljesítményt az összes nehézség közepette. A magyar kormány, helyesen, az Együtt és más kisebb ellenzéki pártok szavazatával új missziót nyitott Észak-Irakban. Szerintem ez egy fontos dolog, hogy Magyarország akár NATO-mandátum nélküli misszióban is részt vegyen. Támogattuk volna a bővítését is ennek bizonyos feltételek mellett, most ez egyelőre lekerülni látszik a napirendről. De én legitim álláspontnak tartom azt az LMP-s álláspontot is, amely nem kíván határainkon túlra küldeni magyar csapatokat. Azt gondolom, ez része a nemzeti konszenzuson belüli legitim vitáknak.

A NATO iránti elkötelezettsége a magyar kormányzatnak csak részben kérdőjelezhető meg, a költségvetési hányadot nem növelik és a NATO olyan képességfejlesztéseiben, amely pont éppen az orosz hibrid háborúnak a visszanyomásáról, annak az ellentartásról szólna, abban a magyar kormány nem nagyon vesz részt. Létrejöttek ilyen központok a Baltikumban, látjuk, hogy a magyar kormány ettől távol marad.

Kereskedelempolitikában pedig szintén egy nem kellően bátor kereskedelmi politikát lát az Együtt. Ameddig napirenden volt a TTIP, abban inkább követő politikát követet a magyar kormány, megpróbálta eltűrni, amíg mások legázolják a TTIP-t, hogy ne kelljen neki igent vagy nemet mondania. Értem, hogy ez egy értékrendi vita, értem, hogy ez egy kapitalizmus-képről szóló vita. Mi, az Együttben ebben inkább pártoljuk a nemzetközi kereskedelempolitikai együttműködéseket, úgy látjuk, hogy a magyar kormány ezekben nem kellően aktív, és ezt próbálja kompenzálni a diadalittas keleti nyitással vagy a még diadalittasabb déli nyitással. Mondanom sem kell, komoly emberek között vagyunk, sem a keleti-, sem a déli nyitás nem tudja ezt kompenzálni, és a keleti nyitás pedig, ha teljesen korrektek vagyunk történelmileg, bárki, bármit gondoljon is Medgyessy Péterről, az már Medgyessy Péter kormányában megkezdődött. És a kínaiak ugye, akik évezredekben számolnak, nem években, nem parlamenti ciklusokban Magyarországon, ők pontosan tudják, hogy van egy magyar érdek abban, hogy legyen egy tisztességes kapcsolat Kínával. Én azt gondolom, hogy ezek a törekvések szintén nem elég erősek.

Végezetül egy dolgot engedjenek meg nekem, kérem szépen! Az Együttnek meggyőződése, hogy Magyarországnak az európai integráció fősodrában kell lennie az elkövetkező másfél-két évtizedben. Én azzal kezdtem, hogy remélem, hogy ahogyan kiforogja magát az önmagát megreformálni kívánó új, szorosabb együttműködéseket létrehozó ország-csoportok szándéka, úgy Magyarországon már olyan kormány lesz, amely ehhez felzárkózni tud. És azt is gondolom, hogy nemcsak egy szorosabb Európai Unióra van szükség, de egy szakmaibbá tett, plurális magyar külügyi érdekképviseletre is szükség van, amely tekintettel van arra, ha egy nagykövet picit másik hátországból érkezik, nem beszélve egy külügyminisztériumi főosztályvezetőről vagy kereskedelempolitikai attaséról; tekintettel van arra, hogy Magyarországon is konszenzust kell legalább a politikai közösség kétharmadában, 70%-ban létrehozni.

Ismétlem, ebben szerintem nem az európai kereszténydemokrata pártszövetséggel van a probléma, kiforrja magát az ottani vita. Hanem azzal van probléma, hogy a keleties, Magyarországot az oroszok kezére sok eszközzel játszani kívánó magyar kormánnyal szemben van egy normális jobboldali, az én értékrendemtől különböző, a mi liberális értékrendünktől különböző külpolitika. De ezzel a magyar kormány nem kíván semmit kezdeni.

Azt mondták sokan, hogy Európában ez a forradalmak éve lesz, helyette azt látjuk, hogy radikális változás történik Európában. Radikális változás, amelyben Macron radikális centrumból nyert; a maga kiszámítható módján valószínűleg nagy többséggel újra választják Angela Merkelt egy utolsó ciklusra. Az angolokkal diadalittas brexit óta csak a nemzeti szégyen, újabb és újabb árkaiba ugranak bele.

Én azt tudom mondani Önöknek és ezzel zárnám: ebben az Európában Magyarországnak van helye. Vannak Magyarországon nyugatos pártok, melyek értékrendi kérdésekben nem 100%-ig gondolják ugyanazt. De van hagyománya annak, hogy egy máshogyan felzárkózó, az elmúlt 30 évet értékelő, fiskális gazdaságpolitikát, a konszenzusos magyar nemzeti érdeket érvényesíteni lehet Európában.  És abban egy tisztességes titkosszolgálati politika, tisztességes energiapolitika, tisztességes konszenzusos nemzetpolitika és tisztességes kereskedelmi politika is belefér, legfeljebb a konszenzus elemeiből ki-ki ki fog csekkolni.

Örülök, hogy ezt elmondhattam, köszönöm, hogy ezt a vitát Pikó András levezeti.