Riasztó és szégyenletes interjút adott a Mandinernek Lenkovics Barnabás, az Alkotmánybíróság elnöke. Ezzel a mai szöveggel erkölcsileg vált méltatlanná pozíciójára. És Polt Péter mellé került a polcra, ahol a kormányváltás utáni alkotmányos forradalom esetén helyben nem hagyható szereplők sorakoznak. Nem a magyar alkotmányosságot védi ő, még csak nem is a Fideszt, hanem saját, gyáva túlélését.
Mielőtt továbbmegyek, jeleznem kell, ritkán veszem a bátorságot arra, hogy az Alkotmánybíróságot bármilyen formában bíráljam. Szerencse, hogy most nem egy határozatról van szó, hanem egy interjúról, amelynek az elkészültéért és a precíz kérdésekért köszönet és hála a Mandinernek.
Kevés olyan magyar alkotmányos intézmény van, amelynek vezetőjétől ne lenne elfogadható egy olyan retorikai lelemény, amely szerint ő nem az absztrakt jogvédelem, hanem az emberek pártján áll. Az alkotmánybírósági elnök esetében én azért inkább azt javasolnám továbbra is, hogy inkább a jogvédelem oldalán álljon.
Az elnök mindvégig önreflexió nélkül tagadja a testület elfideszesedését is, ráadásul még a jogállam minden józan híve által elfogadhatatlannak tartott hatásköri változtatások ügyében sem mer egyenesen beszélni.
Fideszes politikusoktól és értelmiségiektől már megszoktuk, hogy visszaélésszerű adatigénylőkről beszélnek. Most csatlakozott hozzájuk az Alkotmánybíróság elnöke is: „Vannak egyszerűen hobbijogvédők, Bibó István szavaival én őket hivatásos forradalmároknak nevezem. Valószínűleg szükség van rájuk, máskülönben nem finanszíroznák őket. De az, hogy a közösség rovására, annak költségére gyakorolják a saját jogaikat, kicsit furcsa.”
Az elnök úr még egy kicsit elaborálhatta volna, mit jelent a közösség rovására történő adatigénylés, amikor ő is pontosan tudhatja, jogerős bírósági ítéletek szegélyezik az információszabadság ügyét hazánkban, beleértve az anyagi ellenszolgáltatásra vonatkozó igényeket is.
A „nem finanszíroznák őket” kitétel pedig végleg méltatlan az alkotmánybírósági hagyományokhoz. Képzeljük el, amint húsz évvel ezelőtt az Egyesült Államokban William Rehnquist, a Legfelsőbb Bíróság elnöke arról elmélkedik, hogy a jogvédő szervezetek kinek az érdekét szolgálva, kinek a támogatását bírva járnak el az igazság érdekében saját testületénél.
Lenkovics Barnabás meglehetősen egyszerű, a jogerős magyar bírósági ítéletekkel ellentétes szellemben nyilatkozik a menekültek és bevándorlók kérdése ügyében is: „Óriási probléma, hogy emberi jogokról beszélnek, hangsúlyozzák azok egyetemességét, és a közben a valóságban valami egészen, ordítóan más történik. Kiállított a világ, az ENSZ, az unió egy csekket az egyetemes emberi jogokról, de ez egy fedezetlen csekk. Ezek az emberek, akik most menekültként elárasztják a világot, hangoztatják az emberi jogaikat és Európa kötelességét. Nem a saját államuk kötelességét, hanem a nyugatét, hogy róluk gondoskodjon. Az a vita, ami róluk meg a kerítésről zajlik, csak a felszín.”
A kerítés ügyében az elnök úr gyáva egyenes mondatot mondani, és közben pedig teljesen elkeni az emberi jogok és a menekültekkel szemben emberi bánásmód szempontjait.
A melegek jogkiterjesztése és házassága ügyében pedig ugyan elmondja a tiszteletreméltóan konzervatív álláspontját (amellyel mindenkinek joga van egyetérteni és egyet nem érteni), de minimális érzékenységet sem mutat e vita változó társadalmi kontextusára, amikor éppen a házasság-fogalom kiterjesztő értelmezésével kaptak most sokan jogot az Egyesült Államokban.
Azon pedig csak én akadok már fenn, ha valaki a saját, személyes, természetjogi alapúnak tekintett melegjogi álláspontját nem mint saját véleményt, hanem mint tényt ismerteti. Szerintem egy plurális demokráciában éppen azzal ismerjük el mások létezését is legitimnek, hogy érzékenyek vagyunk mások álláspontjának legitimitására, és így is beszélünk erről, nem pedig abszolutizáljuk saját álláspontunkat.
Ráadásul Lenkovics Barnabás a következő eszmefuttatással zárja e tárgyban gondolatait: „Egyébként érdekes abszurditás, hogy miközben a heteroszexuálisok körében a házasságok száma csökken, a meglévő házasságok pedig tömegesen bomlanak fel, a homoszexuálisok körében a házasság iránti igény egyre erősödik. Ezt már így összemérte valaki?”
Ezzel vajon mit akart mondani? Mit és miért kell bármivel is összemérni? Netán oksági kapcsolatot feltételez az elnök úr? És miért is abszurd ez, amikor egyesek számára évezredek óta adott a házasság lehetősége, mások ebbéli jogát pedig még mindig nem ismerte el az állam? Megannyi kérdés. De talán mindannyiunknak jobb, ha meg sem akarjuk érteni, mire gondolt az Alkotmánybíróság elnöke, amikor erről beszélt.
