(Szigetvári Viktor, vitaindító, Újratervezés konferencia, november 26.)

A rendszerváltó évtizedek tele voltak indokolt illúziókkal. Azért ilyenekkel, mert jogos elvárás volt akár gazdasági, akár pedig társadalmi szempontból valami sokkal jobbat remélni 1990-ben. Ilyen illúzió volt, hogy két évtized alatt olyanok leszünk majd mint Ausztria. És ilyen volt az is, hogy a magyar társadalom a viták ellenére egységes és kölcsönös tiszteleten alapuló közösséggé válik majd a többpárti demokráciában.

Nem így lett. A megosztottságra értelmiségi ipar épült, amelynek teljesítményét később szorgos kisvállalkozókként ezerszerezték meg neves és névtelen bloggerek, Facebook-posztolók. Mára ez a spektrum nagyon széles lett.

Egyes csoportok néma hallgatását más csoportok frakciózó őrjöngése ellenpontozza. Vannak, akik felelős szecessziónak hazudják a gyáva kivonulást, a korábbi – és persze elvesztett – küzdelmek újraharcolásának korai feladását. Vannak kétoldali emlékezet bajnokok, akik minden sérelemre tudnak kontrázni, fejből idézve egy bántó olvasói levelet 1993-ból. Vannak, akik megsebeztek másokat, és vannak, akik megsebzettek maradtak. És persze vannak a cinikusok is, akik szerint ez az egész mindegy, nem fontos, és úgy ahogy van passzé. Még csak nem is szórakoztató, tehát akkor minek is van – mondják, amikor életforma-önzésük határain túlra éppen közös jövőtlenségünk miatt ők maguk sem mernek tekinteni.

Lehetne mondani, hogy mindez a múlt, és a generációváltás eltüntet majd mindent. De ez nem igaz. Mert a minták és beszédmódok öröklődnek. A mesterséges és természetes törésvonalak pedig újra és újra létrejönnek. Látjuk, tapasztaljuk. Legfeljebb nem az ÉS-ben, hanem komment-threadekben.

Jobb-e, ha egységesebb a nemzeti emlékezet? Ér-e bármit, ha politikai közösségünk közéleti vitái méltányosabbak? A pártpolitika mai, egyenlőtlen küzdelmeitől meg lehet-e óvni témákat és ügyeket? A megosztottság szükségszerű-e? És ha igen, tude valamivel elviselhetőbb lenni? Ha konszenzus kell, az hogyan nem lesz konszenzusdiktatúra? Az értelmiség, a polgárság efféle vitái érdekesek-e egyáltalán a szélesebb társadalom számára, vagy a politika alá szorultak számára ez nem fontos, rajtuk nem segít, így a diskurzust formálók szintjén sem szabad semmi ilyennel foglalkozni?

Szerintem az értelmiségi beszéd fontos, mert az nem csak az értelmiségé. Átadjuk egymásnak. Kimondatlan normákat alakítunk ki, és idővel elkezdünk máshogyan beszélni melegekről, cigányokról, erdélyi magyarokról, csángókról, a soáról és Trianonról vagy a menekültekről.

Nincs abban semmi elidegenítő elitizmus, ha egy társadalom egy része próbál tenni azért, hogy másképpen beszéljünk egymásról egymásnak egymás gondjairól. A másképpen való beszéd mellett kialakul a megértés és az elfogadás lehetősége is.

Mindez csak azokra terjed ki, akik ebben hajlandóak résztvenni. Radikálisokra és demagógokra nem. Mert ők nem megérteni akarnak, nem egymás mellett élni különbözőkként. Akik mások létjogosultságát tagadják, azok magukat írják ki e sokszínű közösség fenntartásából. Akik mások politikai megsemmisítéséért tesznek nap mint nap, nem részei ennek a színes, megérteni akaró, tiszteleten alapuló nyelvi közösségnek.

A megosztottság, a sok konfliktus, a törésvonalak elkerülhetetlenek. Nem baj, hogy ezek vannak. Egységes véleményközösség nem lesz, és nem lehet. Ha lenne, rossz volna. Nem attól lesz élhetőbb majd ez az ország, hogy nem lesznek viták.

Az igazi feladat, amelyet a következő 25 évben kell végrehajtanunk, hogy jobban figyeljünk egymásra. Akarjuk érteni, amit a másik mond. És saját igazságunk érvényesítésének szándékát ne keverjük a másik eltüntetésével.

A korábban is sokszor megszakadó és 2006 óta egyre gyorsabban megszűnő magyar polgárosodás újrateremtése a cél. A gazdasági gyarapodáson túl ehhez egymás létjogosultságának az elfogadása kell. A centrális erőtér ezt tagadja, így csak arról érdemes beszélni, hogy annak átalakulása vagy lebontása után hogyan lehet jobbá tenni a közös, magyar nemzeti emlékezetet. Hogyan lehet elkerülni az elmúlt 25 év kölcsönös bűneit.

A realistán kívánatos állapot az, hogy az átalakult magyar politikai középen majd legyen egy egyre szélesebb terület, ahol vannak megbeszélt és közösen elfogadott dolgok. Közös tabuk és közös érzékenységek. Közös ikonok és közösen nyilvántartott különbségek. Közös igazságok és közösen tévesnek nyilvánított hamisságok.

Az Együtt politikai közössége szerint előrébb sokkal nem léphetünk, amíg négy dologról nem mer egyenesen és kiegyensúlyozottan beszélni a magyar politikai közösség: Trianonról, a második világháború és a holokauszt örökségéről, valamint a 40 évről, és benne különösen Kádárról. Ezekhez negyedikként az elmúlt években oda került maga a rendszerváltás is.

Sok tudományos feladat van itt még. Mert bár száz év múlva is lesz biztos, aki szerint Horthy semmit sem tudott semmiről... De amit elkezd a tudomány, azt folytatja a tudományos ismeretterjesztés, és később normává válik mindaz, amit mások korábban kikutattak levéltárakban. A tudományos megismerésben és a muzeológiában még súlyos adósságunk van ahhoz, hogy békésebb legyen nemzeti emlékezetünk. Jobb, ha a vélemények tényeken alapulnak.

Én már akkor nyugodtabb leszek, ha valaki eminnen nem tagadja meg mástól, hogy neki Trianon tényleg fáj. És ha amonnan meg egyre többen fogják érteni, hogy 1944- 45 után miért kénytelen akár generációkkal később is egy magyar zsidó másként tekintenti a jogfolytonos magyar államra. Az

Együtt azon dolgozik, hogy újra létrejöjjön az a politikai közép, amely mentes a hisztériától, de mer vitatkozni. Hisszük, hogy csak így lesz egyszer újra nyugodt, gyarapodó ország a Magyar Köztársaság.