Orbán érdeke nem Magyarország érdeke

2016. január 07. 15:38 - Szigetvári Viktor blogja

Hazánk mint EU-tagállam jövőképe a Cameron–Orbán találkozó fényében

 

Az volna jó, ha a britek engedmények kikényszerítése és egy népszavazás után az Európai Unió (EU) tagjai maradnának. De Magyarország számára a brit különutasság mint nemzeti stratégia, tévút. Cameron remélhető és várható sikere megrészegíti Orbánt, és így ő tovább sodorja hazánkat keleties, nacionalista tévútjára, egy soksebességes EU perifériájára. Orbán csak illiberális és az EU további mélyítését akadályozó politikájának igazolására kívánja felhasználni a brit miniszterelnököt. Orbánnak más a közös érdeke Cameronnal, mint Magyarországnak.

A világ egy meghatározó, nyugati országának miniszterelnöke, David Cameron érkezik Magyarországra 2016. január 7-én. Orbán Viktor miniszterelnökkel találkozik, és a brit EU-tagságról döntő népszavazást megelőző politikai fejleményekről egyeztetnek. A magyar miniszterelnök számára minden, őt tárgyalópartnernek tekintő nyugati vezető fontos. Ráadásul a magyar kormánypárt feltett szándéka, hogy közös célokat sugalljon hazánk és az Egyesült Királyság számára.

Van sok közös érdekünk velük, de az EU jövője szempontjából hazánk számára más státusz kívánatos.

6lsbca1cprpykeejs.jpeg

(forrás: MTI)

Egy EU-szkeptikus szigetország jelene és jövője

Az Egyesült Királyság már az európai egységesülési törekvések kezdete óta részben önálló pályán mozog. Egyszerre tart fenn speciális kapcsolatot az Egyesült Államokkal, folytat az évszázadokkal ezelőttihez képest kisebb hatású, de továbbra is aktív, önálló diplomáciát világszerte, és közben tagállama az Európai Uniónak. Nem vezette be az Eurót, nem tagja a schengeni övezetnek, és számos közös szabály alól pénzügyi, jogi felmentést kapott az elmúlt évtizedek alkuinak eredményeképp.

A britek mindig is visszafogottak voltak a szoros uniós integrációt érintően. A 2004-es robbanásszerű bővítési hullámon túl még az uniós törekvésekre nyitottabb Tony Blair miniszterelnöksége idején is fenntartották privilégiumaikat. Erős gazdaságukkal, világgazdasági szempontból megkerülhetetlen pénzügyi közvetítőrendszerükkel a hátuk mögött nincs olyan érdekük, amely egy még szorosabban együttműködő transznacionális közösség tagjává tenné hazájukat.

A szabadkereskedelem, a liberális demokrácia, a felelős költségvetési politika és a piacgazdaság elkötelezettjeiként a brit politikai élet meghatározó szereplői valójában elfogadták és elfogadják azt a status quo-t, amelybe az Egyesült Királyság az elmúlt évtizedekben került az EU-ban. Ugyanakkor a politikai fősodorban is erős képviselete van az EU-val szembeni kétségeknek. A konzervatívokon túl immár a Munkáspárt új vezetése is visszafogott az EU-t illetően. Ennek ellenére mindkét nagy pártban vannak elkötelezett támogatói a brit uniós tagságnak.

A világgazdasági válság és a kemény hiánycsökkentő gazdaságpolitikai intézkedések után a brit társadalom más uniós tagállamok polgáraihoz hasonlatosan elbizonytalanodottá vált. A középosztály immár egy évtizede új kihívásokkal küzd, jövedelemben és vagyonban nem jut lényegesen előrébb, miközben a korábbi stabilitás is elveszni látszik számukra. Az elmúlt években ráadásul százezerszám érkeztek a szigetországba új, kelet-európai munkavállalók, akiknek az integrálása ugyan akár könnyebb is lehetne, mint távolabbról érkező népcsoportoké, de a válság idején érthető jóléti önzés minden korábbinál erősebb az újonnan érkezőkkel szemben.

Mindez hatással volt a politikai rendszerre is. A többségi elven működő brit politikai rendszeren belül új pártok jelentek meg, és az erősen EU-szkeptikus szervezetek népszerűségben felülmúltak minden korábbi mértéket. Ez akkor is igaz, ha például a UKIP az alsóházi mandátumok szintjén egyáltalán nem tudott előretörni.

A tavaly megerősített társadalmi támogatottsággal újraválasztott brit miniszterelnököt saját választói és pártjának tett korábbi vállalásai kényszerítik arra, hogy referendumot  tartson hazája EU-tagságáról. Cameron első miniszterelnöki ciklusában mindvégig érzékeltette, hogy nem támogat szorosabb uniós integrációt, és meg kívánja erősíteni hazája EU-n belüli önállóságát. A népszavazás Cameron számára egy jó politikai eszköz részben EU-szkeptikus választói koalíciójának megerősítésére. Akkor is, ha az erősödő szkepszis ellenére Cameron maga tisztában van hazája EU tagságának vitathatatlan előnyeivel. Ráadásul joggal fél attól, hogy egy esetleges kilépés után a skót függetlenség-pártiak újabb lendületet vennének, és egy uniós tagságra jelentkező független ország képét ígérve ismét nekifutnának elszakadási törekvéseik harcának.

Látva jobb- és baloldali ellenzékének kormányzóképtelenségét, Cameron azt teszi, amit kell. Néhány konkrét követelés megfogalmazásával törekszik egy olyan uniós reformra, amely megerősítené az Egyesült Királyság privilégiumait. Továbblépne a szabadkereskedelem támogatása felé, és fontos követelése még az EU további integrációjának lassítása, a további szuverenitás-átruházás megakadályozása és az eurózóna önállósodásának ellehetetlenítése.

Egy ilyen reform azonban ma már nem elég a brit választóknak. Írják bár alá ceremoniálisan, vagy tárgyalják ki jogászok brüsszeli irodák mélyén, egy ilyen alku nem teljesítené be a politikai elvárásokat. Akkor sem, ha a gazdasági előnyök teljesen világosak volnának.

Éppen ezért akar többet most David Cameron. A nemzetállami szuverenitás erősítése, a liberális demokrácia és a szabadkereskedelmi törekvések támogatása, valamint a versenyképesség növelése nem nyugtatja meg a brit választópolgárokat.  Ezért elvárásait kiegészítette a bevándorló munkavállalók szociális juttatásainak korlátozásával.

Az elmúlt évtized gazdasági nehézségei közepette aggódó brit középosztály saját gondjainak részbeni előidézőit látja a lengyel, szlovák, magyar, román és más, kelet-európai munkavállalókban. Közmeggyőződés, hogy ők többe kerülnek az országnak, mint amennyit hoznak. És a választók jelentős része változtatásért kiált.

A valóságban a helyzet ennél sokrétűbb. Az új munkaerőpiaci kínálatot jelentő kelet-európai munkavállalók sokszor olyan állásokat vállalnak el, amelyeket britekkel már nem tudnának betölteni. Ráadásul Andor László még uniós biztosként készített kimutatásai óta mindenki számára egyértelmű lehet, hogy a jóléti szaldója e munkavállalók foglalkoztatásának pozitív, nem negatív. Ezt a harcot azonban Cameron nem tudta, nem akarta megvívni saját társadalmával.

Javaslata egy a korábbinál jobboldalibb, önállóbb út, amely négy éven át nem biztosítana jóléti juttatásokat a vendégmunkásoknak és bevándorlóknak.

A kiaknázható negatív érzelmek ellenére sem az Cameron politikai törekvése, még retorikailag sem, hogy mindenkit hazaküldjön, hiszen tudja, hazájának gazdasága ennek csak kárát látná, és munkaadók tömege járna ezzel rosszul. Így olyan megoldást keres, amely a brüsszeli bürokrata-zsargonnál egyértelműbb politikai győzelmet jelent a munkavállalók jelenlegi jogosultságaival szemben, de mégsem rúgja fel alapjaiban a hazai és uniós munkaerőpiaci status quot.

E cél elérése érdekében kezdett uniós harcba David Cameron az elmúlt fél évben. Először mintha megelégedni látszott volna a hosszú tárgyalásokon kiizzadt kompromisszumokkal, de később, tavaly decemberre emelte a tétet, és uniós szerződésmódosítást kezdett el követelni. Ennek elérését győzelemként akarja felmutatni hazája számára, akik így várakozása szerint nagyobb eséllyel és nagyobb többséggel támogatják majd az Egyesült Királyság uniós tagságának fenntartását.

Racionális stratégia ez, ráadásul összhangban van a brit nemzeti érdekkel. Egy saját fiskális, monetáris és növekedési válságán úrrá lenni nem képes EU-val szemben helyénvaló a brit távolságtartás megerősítése. Az unió alapelvei és működése szempontjából kulcsfontosságú egyenlő munkavállalási szabadság korlátozása sok érdeket sért. Ennek feloldása lesz az elkövetkező hónapok legfontosabb kérdése.

Cameron felelős politikusként viselkedik. Kormányzóképes alternatíva híján úgy kívánja kielégíteni megriadt, jogos fenntartásokkal és indokolatlan előítéletekkel teli társadalma elvárásait, hogy közben hazáját benn tartja az EU-ban. Egy ilyen Egyesült Királyság uniós tagságában az összes tagállam érdekelt, így Cameron mozgástere jelentős, és Németország vezetésével meg is fognak vele egyezni. Hiszen egy piac- és szabadkereskedelem párti, a felelős és fenntartható költségvetési politika elkötelezettjeként viselkedő Egyesült Királyság az eurózóna tagságtól függetlenül is fontos szövetségese Angela Merkelnek és Németországnak a felelőtlen és demagóg, húzd meg-ereszd meg gazdaságpolitikát folytató tagállamokkal szemben.

Az Európai Unió újabb válsága

Ha meg akarjuk érteni Magyarország érdekét a brit népszavazás és az európai integráció jövője szempontjából, először érdemes megvizsgálni, hol tart ma a huszonnyolc tagállamú közösség.

A világgazdasági válság kezelése kapcsán kialakult vita valójában továbbra is megoldatlan. Az eurózóna a jelenlegi formájában egy fenntarthatatlan öszvér megoldás, amely szükségszerűen idéz elő belső egyenlőtlenségeket és az eltérő nemzeti célokból fakadó gazdaságpolitikai széttartást. Az EU egy nagy, közös piac, amelynek fenntartásában az Eurót be nem vezető tagállamok is érdekeltek. Ugyanakkor a szorosabb integráción belül még további integrációra van szükség akár a szolgáltatások, akár a bankrendszer, akár pedig a költségvetési politikák területén.

81000.jpg

(forrás: MTI)

A görög-válság kapcsán karikaturisztikusan leegyszerűsítő és ebből fakadóan hazug pozíciók alakultak ki. Az egyik sarokban a magát fegyelmezettnek tartó, és mások fegyelmezetlenségét tovább finanszírozni nem hajlandó, Németország által vezetett, döntően nettó befizetőkből álló országcsoport áll. A másik sarokban pedig a centrum-periféria különbségek mélyülését kritizáló dél-európaiak és nettó kedvezményezettek.

Az egyik csoport a szükségesnél kevésbé volt nyitott az utolsó pillanatban is a megszorítási politika részleges enyhítésére, és a növekedés-teremtés aktívabb, anticiklikus eszközöket használó megoldásaira. A másik csoport pedig saját átláthatatlan költségvetési viszonyait és felelőtlenül fenntarthatatlan jóléti politikáit gyáván védve tudatosan összekeverte a felelős költségvetési politika megteremtésének elvárását a szociális és növekedési áldozattal járó költségvetési megszorításokkal. A megszorítások ellen folytatott retorikai háborúval próbáltak továbbörökíteni fenntarthatatlan nyugdíj-politikákat és középosztály-finanszírozást, miközben bőven lett volna lehetőség a tényleges társadalmi egyenlőtlenségek, hatékonyabb eszközökkel való csökkentésére. A hitvitává fajuló harcban az egyik oldal a status quo szükséges megváltoztatásához hiányzó politikai bátorságát és mandátumhiányát próbálta leplezni a demagóg megszorításellenességgel, a másik oldal pedig őszintétlen volt a 2008 utáni válságkezelés szükséges korrekcióinak kérdésében, hiszen annak a szükségesnél nagyobb mértékben voltak végső soron haszonélvezői a centrum-államok, és különösen Németország.

Mindezek elismerése mellett még két tényt kell rögzíteni. A Sziriza előretörése utáni időszakban a válságkezelésben egy pont után éppen a sokat szidott brüsszeli Európai Bizottság állt elő progresszív, józan megoldást jelentő javaslatokkal Jean-Claude Juncker vezetésével. Másrészt nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy bár kedvezményezettje volt Németország a válságkezelés időszakának, és ezt önmagában nettó befizetői helyzete nem menti, de a Schröder-kormány örökségeként megvalósított munkaerőpiaci és jóléti reformok, voltak bár akkor mégoly fájdalmasak, nagy mértékben segítették Németországot abban, hogy felkészültebben tudjon reagálni a világgazdaság súlyos válságára. E felkészülést a súlyos fizetési mérleg-hiányokat felhalmozó mediterrán tagállamok és a nyakló nélküli államadósság felhalmozók elmulasztották megtenni. És e tévedés alól az sem enged felmentést, hogy az eurózóna mint konstrukció láthatóan kiigazításra szorul éppen a felemás célzatossággal szigorú maastrichti kritériumok és a diszkrecionálisan megállapított célszámok területén.

E problémára terhelődött rá a migráns-válság, amelyben 2015 nyarán Angela Merkel egyértelmű fordulatot hajtott végre, és míg tavaly tavasszal nem volt nyitott a közös cselekvés új jogintézményekkel és megoldásokkal való megtermésére, addig az Európai Bizottsággal közösen a nyár közepétől ennek elkötelezett támogatójává vált. Az itt kialakult megosztottság joggal keltett a centrumállamok jelentős részében súlyos csalódást a 2004-ben tetőződött, évtizedes bővítési folyamatban. A periféria egyenlőtlen helyzetben levő, új tagállamainak felzárkózása gazdasági és szociális területen is hagyott kívánni valót maga után, de sokak számára sokkoló lehetett, hogy az évtizedeken át nyitottan fogadott és támogatott országok politikai vezetése milyen mértékben volt elutasító a humanitárius szempontok és a demagógia helyett tényleges megoldást jelentő javaslatokkal szemben.

Az álviták és hitviták itt is megjelentek. A bonyolult migráns-válság egyszerre kíván új intézkedéseket az EU-n belül és kívül. A komplex és felelős megoldásra törekvő Európai Bizottság – ha némi ütemtévesztéssel is –, de 2015 nyarára érdemi és hasznos javaslatokat tett. E megoldásokból a nyilvánosság is és a demagóg politikai ellenérdekeltek is mindig hol ezt, hol azt emelték ki. Így lehetett még szeptemberben is cinikusan rácsodálkozni arra, hogy „új” javaslatként akar az EU vezetése bármit is tenni például Törökországgal és a szír polgárháborúval, miközben valójában már az első javaslatokban is, fél évvel korábban  részletesen benne volt a vízumkérdés, a menekülteket útnak indító térségek érdemi válságkezelésének ügye. E tekintetben a EU határainak megvédését mint célt sem Orbán Viktor találta ki, hanem az EU. Csak míg utóbbi mindig is egyszerre több eszközt tartott szükségesnek, Orbán Viktor vállát a probléma tényleges megoldásának terhe egy pillanatra sem nyomta, vagy ha nyomta is, a magyar miniszterelnököt ez nem érdekelte, így egy eszközre, a határvédelemre egyszerűsítette le belpolitikai álmegoldását.

A jövő Európai Uniója szempontjából fontos hangsúlyozni, mennyire téves volt a menekültválság kezelésében a „béna Brüsszel” vs. „okos tagállamok” szembeállítás. A cselekvésben számos tagállam felkészült volt, mások tudatosan nem voltak azok, és többen pedig az uniós perspektíva útján képtelennek mutatkoztak arra, hogy leendő tagállamként teljesítsék leendő klubjuk elvárásait, szabályait. Az EU központi intézményrendszerének önálló eszköztára számos területen nem létezett. Így a klasszikus, évtizedes játék szerint a közvetlenül választott és népszerűség-függő kormányok saját gyávaságuk és felkészületlenségük okát megtalálták a közvetetten választott brüsszeli adminisztrációban. És miközben valóban késlekedett Brüsszel a megfelelő döntéshozatallal, egy pont után éppen az önző nemzetállami vezetők egyes csoportjai voltak azok, akik akadályozták a közös cselekvést.

23993073_2.jpg

(forrás: SITA/AP)

Tehát a valóságban az EU menekültügyben mutatott részleges cselekvésképtelenségét maguk a tagállamok, illetve bizonyos tagállamok okozták. Ez vezetett el oda, hogy nyár közepétől Angel Merkel is önkéntes, opt-in-re épülő megoldásokat propagált, és végül a tagállamok döntő többsége, beleértve a kormányváltás előtti és utáni Lengyelországot is, önkéntesen vett részt a kvótában és más megoldások végrehajtásában.

A gazdasági válság és a menekültválság is sürgetővé tette az EU intézményi gondjainak megoldását. Illetve a folyamatosan, évtizedek óta megoldani próbált intézményi kihívások újabb megoldási körét hozta el az új válság. Ebben a frontok világosak.

Az egyik sarokban az EU-t leginkább és szinte kizárólag közös piacként és erős szuverenitású nemzetállamok geopolitikailag is meghatározó közösségeként elképzelő országcsoport áll, a másik sarokban pedig a teljes egységesülésről immár letevő további integráció-pártiak. Az integráció-párti új realizmus odáig terjed, hogy a már most is többsebességes EU többsebességességét tovább kívánják intézményesíteni. Hiszem már most is vannak eurózóna tagok és azon kívüliek, vannak schengenen belüliek és kívüliek, vannak, akik számára továbbra is kötelező perspektíva – legalábbis papíron – az eurózóna tagság, míg mások ebben felmentéssel bírnak, és végül vannak, akik részt vesznek a menekültválság közös kezelésében, míg mások ettől tartózkodnak.

A kizárólag a közös piac és a nemzetállamibb út pártján állók saját érdekükben torzítják az EU hibáit, és közben felmentést kívánnak elérni az egységesített fiskális tervezés alól. Így reális, hogy az ő vágyuk ez európai szemeszter nélküli, lazább közösség. De ez önmagában nem lehetséges, hiszen a meghatározó tagállamok jelentős része ebben nem érdekelt. Így az EU jövőjéről szóló, 2015-16-ban újra felerősödő vita valójában egyszerre fog nagyobb nemzetállami szabadsággal rendelkező, a klubbon belül maradó, de jobban nem integrálódó országokat, és egy még gyorsabban egységesülő, jobban összetartó másik országcsoportot eredményezni.

David Cameron a már korábban is keményen kiharcolt és megvédett nemzeti privilégiumaival abban érdekelt, hogy hazája mint a szabad piac és a liberális demokráciák egyik meghatározó országa, erősödjék az uniós tagság előnyeinek kihasználása révén, de más országokkal együtt szuverenitását tovább semmiképpen se korlátozva távolabbról figyelhesse a kontinentális európai országok küzdelmét a szorosabb egységesülés történelmi kényszerével.

A meghatározó és további integrációban érdekelt centrumállamok, illetve a mediterrán térség nagy, európai országai pedig az elmúlt évtized összes kihívása ellenére is tudatában vannak egy jobban működő, szorosabban integrálódó EU szükségességének. Ebben lehet, hogy más gazdaságpolitikai intézményrendszert kell kialakítani, lehet, hogy rugalmasabban kell készülni a ciklikus gazdasági válságokra, de egységesebb piaccal, felszabadított szolgáltatásokkal, összehangolt monetáris és fiskális politikával, egységesebb bankrendszerrel és intézményes pénzügyi biztonsági rendszerrel van esély a fenntartható fejlődés megteremtésére számukra is.

Az EU minden jelenlegi tagállama abban érdekelt, hogy az EU-t mint politikai keretet fenntartsa. Nem érdekelt senki tagállamok kizárásában és elveszítésében, így ez nem is fog bekövetkezni. Az új EU egyszerre lesz lazább és szorosabb szövetség. Kinek lazább, kinek szorosabb.

A kérdés innentől kezdve az, hogy az EU jövőjéről szóló vitában van-e közös érdeke Magyarországnak és az Egyesült Királyságnak, illetve hogy van-e közös érdeke Orbán Viktornak és David Cameronnak?

Orbán Viktor érdeke

A magyar miniszterelnök az elmúlt év nemzetközi politikai térnyerése után is ugyanarra törekszik, amire 2010 óta mindig. A lehető legnagyobb személyes politikai szuverenitásra akar szert tenni. Ennek érdekében tette illiberális demokráciává Magyarországot, ennek érdekében nyomja el intézményes eszközökkel a társadalmi ellenállást és a politikai ellenzéket, és ennek érdekében járatja bolondját saját pártja korábban még önálló politkai puvoárral rendelkező szereplőivel, Kövértől Áderen át Lázárig, Rogánig.

A személyes szuverenitás megteremtésének része volt az IMF-fel való együttműködés megszakítása, hiszen így ők nem szólhatnak bele a magyar költségvetési politikába. És ennek a következménye az is, hogy Orbán más, lehetséges hitelforrások után nem kutatva geopolitikai kompromisszumokért és korrupt beszerzésekért cserébe orosz forrásból kíván atomerőművet építeni Pakson. Mert nyilván kevesebb átláthatósági és geopolitikai biztonsági feltételt támaszt a Vlagyimir Putyin által irányított orosz állami bank, mint ha világbanki, EBRD vagy piaci hitel állna e beruházás finanszírozása mögött.

Orbán Viktor abban érdekelt, hogy amíg lehet, a legtöbb uniós forrást biztosítsa hazánknak, és cserébe a lehető legkevesebb mértében engedjen beleszólást Brüsszel számára hazánk belügyeibe. Bár én ezt nem tekintem valójában a nemzeti érdekkel összhangban levő célkitűzésnek, de elfogadom, lehetséges ilyen nemzeti stratégiai célkijelölés is.  Az uniós forrásokra Orbán számára nem azért van szükség mert azokkal hazánk hosszútávú felzárkózását kívánja szolgálni, hanem mert e források fenntartják középtávon a magyar gazdaság organikus növekedésének látszatát, és közben saját érdekkörének finanszírozását is lehetővé teszik.

De Orbán Viktor is tudja, hogy a jó éveknek egyszer vége lesz. A jelenlegi uniós költségvetési ciklus a következő évtizedre kifut. A magyar mezőgazdaság finanszírozásának és a részleges agrárbéke fenntartásának egyik záloga a mostani, közös uniós agrárpolitika, ami biztosan meg fog változni, és közben a felzárkózásra fordított uniós források is szűkülni fognak.

Ennek következtében a következő uniós költségvetési alku egy saját magát is éppen átalakító EU-val fog megtörténni. A szorosabb integráció megteremtésére törekvő centrumállamok és a velük tartó további tagállamok érdekeltek lesznek abban, hogy kevesebbet juttassanak azoknak, akik cserébe csak többlet nemzeti szuverenitást fognak kérni. A következő uniós költségvetési vitára Orbán Viktor mint egy nettó kedvezményezett ország miniszterelnöke úgy készül, hogy két dolgot egyszerre kér: pénzt és szuverenitást. És ha előbbiből a korábbiakhoz képest az unió kevesebbet tud adni, akkor fizessen a másik, számára fontos valutában. Adjon neki több önállóságot.

A többletönállóságot itthon politikai sikerként csak úgy lehet eladni, ha addigra sikerül Orbán Viktornak elérnie, hogy a magyar társadalom többsége negatívan gondoljon az uniós közösségre. Ebben a miniszterelnök jó úton jár. Politikai elemzők ilyenkor a tehetség és siker szavakat szokták használni, ettől én tartózkodnék. Mert károsnak és elhibázottnak tartok minden ilyen törekvést. A Political Capital legfrissebb kutatásai rámutatnak, hogy ma, egy év menekültellenes kampány után a Fidesz elérte, hogy sokkal kritikusabban, negatívabban gondol a magyarok meghatározó része az EU-ra, mint bármikor korábban. Ennek a kampánynak a része, hogy Lázár János a Népszavának adott interjújában kizárólag „gazdasági közösségként” beszél az EU-ról, amelyben jobban elmélyedni szerinte nem nemzeti érdek. És ehhez kapcsolódik Tuzson Bence is, aki a Pesti Srácoknak adott interjújában az uniós alapszerződések felülvizsgálatáról, és a nemzeti önrendelkezés megerősítéséről beszél a „liberálisnak” bélyegzett, általa hosszan woodoozott EU-fősodorral szemben.

Orbán Viktor abban érdekelt David Cameronnal való tárgyalása során, hogy partnere uniós szerződés-módosításra való törekvései mögé beálljon, azt támogassa. Hiszen a nagyobb nemzetállami szuverenitás biztosításában van közös érdeke a brit és a magyar miniszterelnöknek. Akkor is így van ez, ha David Cameron liberális demokráciát, szabad és átlátható piacgazdaságot és szabad kereskedelmet akar, miközben Orbán Viktor a többletszuverenitása révén illiberális demokráciát, foglyul ejtett magyar államot, korrupciót és szabad kereskedelem ellenességet akar. Hiszen az utóbbi időben inkább kritikusan nyilatkozott a transz-atlanti világkereskedelmi megállapodásról, amelynek az Egyesült Királyság az egyik legerősebb támogatója.

A migráns-válság miatt Orbán abban is érdekelt, hogy ebben közösen kárhoztassák brit partnerével együtt az általuk lassúnak és hatékonytalannak tekintett Bizottságot. Bár ennek orbáni hitelességét korlátozza, hogy az Egyesült Királyság schengenen kívüli helyzete ellenére részt vett és részt vesz a közös menekültügyi erőfeszítésekben.

Orbán abban érdekelt, hogy mindeközben nyilvánosan nagy háborúba ne bocsátkozzon Cameronnal az uniós állampolgárként saját szabadságukkal az Egyesült Királyságban élő, ott dolgozó magyar állampolgárok ügyében. Hiszen az, akit hazai használatra migránsnak bélyegez manapság Cameron, az nem ugyanaz, akit ma Magyarország ellenségeként migránsnak nevez itthoni használatra Orbán Viktor. Ebben hidat verni nehéz lesz kettejük között.

Az EU és Magyarország

Az elmúlt év a nemzetállami utat erősítő kormányváltások sorától volt hangos az Európai Unióban. Ezért érdeke a magyar miniszterelnöknek, hogy az új lengyel kormánnyal is szövetkezve törekedjen olyan uniós intézményi reformokra, amelyek szabadabb utat biztosítanak számára, ha már a következő évtizedben nincs reménye arra, hogy az amúgy is sikertelen magyar felzárkózási utat, a nyakló nélkül ellopott uniós forrásokat újabb hét éven át élvezhetné.

20151303150543.jpg

A magyar-kérdés kezelésében az EU súlyos hibákat vétett az elmúlt években, és látszólag erre készül jelenleg Lengyelországban is. Mert bár a jelenlegi intézményi szabályok közepette de iure kevés lehetősége volna a Bizottságnak és a meghatározó tagállamoknak a beavatkozásra, de a világpolitikában a politikai eszközökkel való nyomásgyakorlás sem lehetetlen dolog – legyen ez mégoly meglepő.

Súlyosan elhibázottnak és felelőtlennek tartom az 2010 utáni uniós politikát Magyarországgal szemben. Nem azért, mert elvárnám, hogy bármit is tegyenek a magyar ellenzék kedvére – a saját dolgunkat nekünk, itthon, magunknak kell megtennünk. Küzdünk is vele becsülettel.

Az EU-nak és  tagállamainak önmaga, önmaguk miatt, saját jól felfogott, önző érdekből lett volna fontos, hogy jogi és politikai eszközökkel egyaránt fellépjenek a magyar kormánnyal szemben, amely a világ egyik legdemokratikusabb politikai közösségének egyik tagállamát, Magyarországot illiberalizálta. Ennek passzív végignézése az EU szégyene. Is.

Mindebből azonban az következik, hogy a 2015-ös menekültválság után, és az Orbán Viktor által vezetett, mégoly szűk országcsoport önző és semmi érdemi megoldást nem jelentő politizálása után az EU meghatározó tagállami abban érdekeltek, hogy elengedjék önállóbb útjára Orbán Viktort.

„Ha nem segítesz, nem akarsz a klub tagja lenni, akkor menj, Isten hírével. Túl messzire ne menj, mert akkor netán Putyinig szaladnál, így maradj benn a lazább EU-ban, egy vékonyabb és hosszabb póráz is megteszi, azzal meg tudjuk védeni az eddigi befektetéseinket, gyárainkat és egyebeket. Cserébe felejtsd el, hogy finanszírozzuk tovább barátaid gazdagodását, és az amúgy is sikertelen magyar felzárkózást. Van dolgunk más elég.” Így írható le az, ami a következő uniós költségvetési alku során a többsebességes EU valóban többsebességesként való további intézményesítésében a Bizottságot is és a meghatározó centrum-államokat is érdekeltté teszi.

Csak azt kell látni, hogy ez az alku, ha megvalósul – és jelenleg a megvalósításában minden fél érdekeltnek tűnik –, akkor az a tényleges magyar, nemzeti érdekkel ellentétes lesz. Mert Orbán érdeke nem a magyar érdek. Akár David Cameronnal folytatott tárgyalása során, akár pedig az EU intézményi átalakulására készülve.

A magyar érdek szemben Orbán érdekével

Magyarország abban érdekelt, hogy tovább közeledjen Európa centrumához. Az Együtt álláspontja szerint ennek alapfeltétele, hogy nem nyugodhatunk bele a soksebességessé váló EU perifériájára sodródásunkba. Míg az Egyesült Királyság gazdasági erejénél és fejlettségénél fogva megengedheti magának a részleges önállóságot, ezzel erősítve szolgáltatásai és gazdasága versenyképességét a világgazdasági versenyben, addig Magyarország számára kulturális, gazdasági, társadalmi és politikai értelemben is az a nemzeti érdek, hogy felzárkózásunk újabb lendületet kapjon, és ennek iránya az EU centruma legyen.

Az Együtt történelmi tévedésnek tartja, hogy Orbán Viktor egy átalakuló költségvetési szerkezetű és belső struktúrájú EU-n belül a másod- vagy harmadosztályú tagságra pályázik, mert így látja megszilárdíthatónak politikáját és illiberális országképét.

Ugyanígy tévedésnek tartjuk a Lehet Más a Politika (LMP) és a Jobbik részéről az általuk egyetértésben képviselt Közép-Európai Uniót mint alternatívát. Mert ebben regionális partnereink sem lennének társaink. Másrészt egy ilyen intézménnyel nem új esélyt teremtenénk felzárkózásunkra és önállóbb gyarapodásunkra, hanem egy évszázadra leszámolnánk velük teljesen.

A 2004 óta eltelt időszak nehézségeiből és a felmerült problémákból tanulni kell. Az Együtt álláspontja szerint az elkövetkező évek uniós átalakításai során, függetlenül attól, hogy  ez alapszerződés-módosítással jár-e vagy sem, Magyarországnak arra kell törekednie, hogy a legszorosabban együttműködő országcsoporthoz tartozzék, az oda történő bejutás perspektíváját tűzze ki maga elé.

Ennek részeként felül kell vizsgálni az eurózóna tagságunk lehetőségét is. Mert míg az elmúlt évtizedben és a közeli jövőben is szóltak, szólnak legitim, a nemzeti érdekkel összhangban levő érvek amellett, hogy hazánk ne siesse el eurózóna tagságát, addig az is igaz, hogy ezt a végtelenségig nem szabad húzni. Ha az EU vezető államainak és az eurózóna jelenlegi tagjainak sikerül kialakítani azokat a pénzügyi és szabályozási, illetve gazdaságpolitikai feltételeket, amelyek – szemben a válság éveivel és az azt megelőző időszakkal – nem konzerválni vagy erősíteni fogják az országok közötti egyenlőtlenségeket, akkor az eurózóna csatlakozás is magyar érdek lesz. Ma számos maastrichti kritériumot teljesít hazánk, ugyanakkor az államadósság csökkentés a jelenlegi költségvetési és monetáris politika mellett lehetetlennek tűnik, a jelenlegi kormány fel is adta ezt a küzdelmet. Ez hiba. Az államadósság csökkentés az eurózóna tagság perspektívájának ismételt megerősítése nélkül is nemzeti érdek volna.

Álláspontunk szerint lehetséges úgy alakítani a szabályokat, hogy az intézményi szerkezet és a gazdaságpolitikai irányelvek egyszerre szolgálják a fiskális fenntarthatóságot, a stabil és fenntartható gazdasági növekedést, a felzárkózást és a területi egyenlőtlenségek csökkentését egy valutaunión belül. Ehhez tanulni kell a görög válságkezelés, a világgazdasági válság és a csak lassan növekvő EU-s nemzetgazdaságok elmúlt években szerzett tapasztalataiból.

Magyarországnak mindent el kell követnie annak érdekében, hogy meggyőzze a jövőben szorosabban együttműködni kívánó tagállamokat, hogy az elmúlt két és fél évtized részleges kudarca ellenére ők is abban érdekeltek, hogy felzárkózási perspektívát kínáljanak hazánk és a hozzánk hasonló, közepes méretű, régiós országok számára.

Nem megfelelő a tagsági viszony fenntartása és közben nagyobb nemzeti szuverenitás biztosítása, kevesebb felzárkózási teherrel. Mert ez már középtávon is geopolitikai kockázatokat és szociális robbanás esélyét hordozza magában, különösen azokban az évtizedekben, 2020 után, amikor a magyar szociális ellátórendszer és a nyugdíjrendszer fokozatosan eljuthat teljesítőképessége határáig, miközben a demográfiai válság pedig tovább fog súlyosbodni.

Ebben a helyzetben nem csak az illiberalizálódás felszámolására és új konvergencia-stratégiára van szüksége Magyarországnak, hanem a tapasztaltok levonására is. Ha igaz az, és sajnos gyaníthatóan igaz, hogy nem a kellő hatékonysággal ment végbe az oktatási rendszer felzárkóztatása és a magyarországi területi egyenlőtlenségek fejlesztési forrásokkal történő csillapítása, akkor nem a kivonulás a jó nemzeti stratégia, hanem a még több szuverenitás közösségi átruházásán alapuló, újult és folyamatos korrekciókat igénylő nekifutás.

Nem elvitatva egy nemzetállami szintű korrekció lehetőségét, de mégis szorosabb és szakpolitikai kulcsterületekre (területi egyenlőtlenségek, oktatás, társadalompolitika) kiterjedő szuverenitás korlátozásban és átruházásban vagyunk valójában érdekeltek. Mert a brüsszeli bürokrácia összes nehézsége ellenére egy kívülről szorosabban felügyelt, a nemzetközi jó gyakorlatokra jobban figyelő munkamegosztás inkább vezethet sikerre az elmúlt évek részlegesen sikeres fejlesztéspolitikája után.

E szuverenitás-átruházásnak része kell hogy legyen a népesedés- és bevándorlás-politika átalakítása is. Ebben hirtelen túl nagyot a relatíve homogén magyar társadalom integrációs nehézségei miatt nem szabad lépni, de a középtávú fenntarthatóság megteremtése, a munkaerőpiac és a nyugdíjrendszer stabilizálása érdekében pár tízezres, nyitottabb bevándorláspolitikára is szüksége van hazánknak, együttműködve európai partnereinkkel.

Az Egyesült Királyság által követelt átláthatóbb verseny és kétoldalú megállapodásokon alapuló szabadkereskedelmi politika megerősítésében érdekeltek vagyunk. E brit törekvéseket támogatnia kell Magyarországnak, ahogyan a liberális demokráciák megerősítését is, szemben a jelenlegi időszakban az EU által jogi és politikai szankciók nélkül végigasszisztált illiberalizálódással.

A cameroni napirenden szereplő, a külföldi munkavállalókat érintő szociális és munkajogi korlátozások azonban elfogadhatatlanok. E kérdésnek akár alapszerződés-módosítással, akár egyéb jogi technikával való átalakításában Magyarország ellenérdekelt. Orbán Viktor sok itthon élő ember életét tette már tönkre egy generációra, nem szabad megtörténnie, hogy most a külföldön dolgozó magyarokkal tegye meg ugyanezt.

Amennyiben az EU meghatározó tagállamai részleges engedményeket tesznek a népszavazás sikeres túlélése érdekében e területet érintően David Cameronnak, akkor a magyar kormánynak mindent el kell követnie az igazságtalan és egyenlőtlen helyzetet teremtő károk minimalizálása érdekében. A szociális juttatásokhoz való hozzáférés korlátozottságát el kell kerülni, a munkaerő szabad áramlásának diszkrecionális, nemzeti jogkörbe vont felszámolását azonban minden eszközzel meg kell akadályozni. Mivel az Egyesült Királyságban munkát vállaló magyarok dolgozni mennek és nem segélyekért, így joggal várják ők el az egyenlő elbírálást. E jogukat kell a magyar kormánynak megvédenie, és a nagyobb nemzetállami szuverenitást megteremteni kívánó cameroni politikát támogatva Orbán Viktornak nem szabad szem elől tévesztenie a valódi nemzeti érdekünket.

Magyarországnak akkor áll érdekében részt vennie a szorosabb integrációban, ha az nyitott lesz az unión belüli egyenlőtlenségek érdemibb és a korábbiaknál hatékonyabb, más eszközöket használó csillapítására. A mai szuverenitási viszonyok között ez eddig nem sikerült. A középtávban nem gondolkodó félperiferiális helyzetű közép-európai országok felzárkózása akkor lesz sikeresebb, ha szorosabb együttműködés valósul meg közben az EU meghatározó tagállamaival és Brüsszellel.

David Cameron a vendégmunkásokat és migránsokat érintően nem tudott konfliktust vállalni saját választói koalíciójának meghatározó részével, de közben nem vétette szem elől a brit nemzeti érdeket és Európa érdekét sem. Angela Merkel a görög válságkezelés ügyében saját társadalma tűrőképességére hivatkozva megvetette a lábát, és keveset engedett. Míg menekültkérdésben erkölcsi és célszerűségi szempontból is helyes politikát követve felvállalta az időlegesen népszerűtlen intézkedések képviseletét. Orbán Viktor demagóg és illiberális politikáját épp azért követi, hogy ne kelljen szembenéznie a magyar valóság meghatározó problémáival, és pusztán célzott újraelosztási és politikai kommunikációs eszközökkel, valamint elnyomással kívánja hosszú távon is stabilizálni rendszerét az EU perifériáján. Ebben sem felelősségérzet, sem a nemzeti érdek helyes képviselete, sem pedig középtávon gyarapodást jelentő politika nem érhető tetten.

Az elkövetkező évtized Magyarországon újra, a kétezres évek elejéhez hasonlatosan az EU-hoz való magyar viszonyról fog szólni. Az Együtt elnökeként én a szorosabb integrációban, a korábbi hibák korrekciójában, és a felzárkózási szempontból kulcsfontosságú területeken a magyar nemzetállami kormányok mozgásterének további korlátozásában hiszek.

Az EU a legjobb eszköz ma arra, hogy sokszor megszakadt polgárosodásunk és a magyar középosztály megerősödése, a leszakadt társadalmi csoportok támogatása sikeresen megvalósulhasson. Nem visszatérni kell az 1990-es alkotmányos és politika konstrukciókhoz, hanem az alapvető célkitűzéseket meg nem változtatva, jobb módszereket kell találnunk. Mert továbbra is a szabadság, a szociális piacgazdaság, az állam által garantált tisztességes verseny és szolidaritás megteremtése a helyes nemzeti célok egy együttműködni képes, békés köztársaságban. Ahol a politika felek egyike nem a többi szereplő elnyomását, legitimitásának elvitatását tekinti hatalmi céljának. Mindezt pedig az észak-atlanti szövetségi rendszer tagjaként, erős EU-s tagállamként tehetjük csak meg. Az együttműködés kultúrájának megteremtéséhez arányos politikai képviseletre, parlamenten belüli együttműködési kényszerre és a kétharmados stabilitás-illúzió felszámolására van szükség. Ad ez bőven feladatot egy magyar kormánynak.

A 2004 óta eltelt időszak azonban megmutatta, hogy e kérdések meghatározó részét nem szabad kizárólag a magyar kormányokra bízni, mert erős civil társadalom, tekintéllyel rendelkező belső ellensúlyok, tulajdonosi polgárság és erős szakszervezetek nélkül ez nem fog menni. Amíg mindez meg nem teremtődik, addig az Magyarország érdeke, hogy egy szorosabb európai együttműködést használjunk válságos évtizedünk hátrahagyására. 

süti beállítások módosítása