(Az alábbi cikket a Magyar Nemzet mint válasz-cikket nem kívánta lehozni, így itt jelentetem meg.)

Hideg napjainkban szívet melengető, amikor a Magyar Nemzet véleményrovatában Bakondi Györggyel állítanak párba. Minden bizonnyal jól meg kellett dolgoznom azért, hogy egy, a Fideszt is kiszolgáló posztkommunista káderrel egyszerre legyen a fejemre koppintva e lap hasábjain.

R. Kiss Kornélia írásában Bakondi mellett tőlem félti a magyar jogállamot, amire mindvégig létezőként tekint. A szerző szerint kizárólag az Orbán-rezsim törvényeit betartó demokratizáló út áll előttünk, semmilyen más.

A rendszerváltás harmadik évtizedének kezdetére a politikum önkorlátozásra való képtelensége önmaga alá temette az egész magyar politikai rendszert. Az elnyomó Orbán-rezsim saját hatalmának és kiváltságainak védelme érdekében illiberális országlása idején tovább rombolta a magyar jogállamot. Mára a hazai nyugatos, jogállami konszenzus szétesett.

Ez a mai magyar jogállam nem az, amelyért 1956-ban vagy 1989-ben bárki küzdött. Ebben semmi megvédendő nincs, mára a köztársasági hagyományt felszámolták. A megmaradt bírói függetlenség szigetei, az esküszegő ügyészi vezetéssel szemben ellenállni próbáló ügyészi csoportok, a továbbra is a hazát szolgáló rendőrök és titkosszolgák hősiesen küzdenek ugyan, de ez utóvédharc. A joguralom kereteit saját érdeke miatt fenntartja ugyan az Orbán-rezsim, de haszonelvű módon tekint a jogra, és kizárólag saját hatalmának bebiztosítása érdekében használja, minden autonóm intézmény és szereplő derekát megtörve.

A valódi kérdés ez: kell-e tisztelni Orbán Viktor minden szabályát, amikor a nép majd leváltja őt egy rendszerváltó választáson? Csak jogfolytonos alapon lehetséges-e rendszerváltás?

Természetesen nem. A katonai puccs és a tárgyalásos átmenet között számos, demokratikus fokozat létezik. Magyarország 1989-90-ben kísérletet tett arra, hogy az előző rendszerrel a jogfolytonosság megőrzése mellett szakítson, ha már nem „teccettek” forradalmat csinálni – ahogyan a híres mondás tartja. Ennek erénye volt a békés rendszerváltás maga. Hátránya pedig mások mellett, hogy az ügynökakták ügyét máig nem sikerült megoldani, az előző rendszer ügynökei mind a mai napig döntéshozói pozíciókat töltenek be. A tárgyalásos átmenet legfőbb bűne pedig, hogy számos 1990 előtti privatizációs visszaélést formálisan jogszerűnek minősítettek az akkori szabályok szerint, így ítélve tétlenségre az eredeti tőkefelhalmozás és spontán privatizáció bűnei ellen fellépni akarókat. Az elmúlt 30 évben vaknak és süketnek tettettük magunkat, amikor a privatizációs bűnökről, a TSZ-melléküzemágak posztkommunista ellopásáról kellett volna beszélnünk.

Miközben hazánkban voltak sikeres és hasznos, a modernizációt szolgáló privatizációk, addig a korai bűnök formális jogszerűség általi mentesítése az igazságtétel alól több generáció számára ásta alá a tulajdonba és a becsületes munkába vetett hitet, és ártott a versengő, magyar piacgazdaság alapjainak. Mivel Orbán Viktor és családja saját maga gazdagodására használja közös, állami vagyonunkat, így csak úgy lehet és szabad a választóktól mandátumot kérni a változtatásra, hogy a jogszerűvé hazudott vagyonszerzést az új rendszernek vissza kell fordítania, a lopott földeket, kaszinókat, szállodákat és ingatlanokat állami tulajdonba kell venni.

Ez nem padlássöprést jelent, mert nincs helye kollektív megtorlásnak. De rossz megoldás volna, ha mindent elfelejtenénk egy rendszerváltás után, és mennénk tovább, kerülgetve Orbán és bűntársai lopott vagyontárgyait országszerte. A tulajdon becsületének helyreállítását, a nemzeti vagyon védelmét az szolgálja, hogy a törvénnyel vagy más szabállyal legalizált lopást is vissza kell csinálni majd egy szimbolikusan szűk kört érintően.

Amikor rendszerváltás történik, új szabályok íródnak. A rendszerré összeállt szabadságkorlátozással, személyi függéssel és jogi béklyókkal szemben csak rendszerváltó politikai akarattal lehet fellépni a kormányváltás érdekében együttműködő ellenzéki erőknek.

A mindenre kiterjedő jogfolytonosság csak az egyik demokratikus lehetőség egy elnyomó rezsim lebontásakor és egy politikai közösség liberális demokrata átmenetének kezdetén. Tanulnunk kell az elmúlt harminc év hibáiból akár a tulajdontisztelet, akár a joggal való visszaélés politikai mentegetésének káros társadalmi tapasztalatai terén.

Tisztán jogi értelemben is tény – ahogyan arra kritikus véleményében Stumpf István alkotmánybíró rá is mutatott egy decemberi alkotmánybírósági határozatban –, hogy a mai jogrendszeren belül is létrehozta a Fidesz alkotmánybírósága a rendszer lebontásának jogi alapjait. Úgy fogalmaztak, hogy a magyar alkotmányos identitás sérelme jogon kívüli, jog előtti tény, amelyet a szuverén hatalom birtokosa csak elismer, nem létrehoz.

Az Alkotmánybíróság fogalomhasználatát átvéve meggyőződésem, hogy Magyarország évezredes alkotmányos identitásával ellentétes az Orbán-rezsim orosz mintákat másoló, elnyomó, illiberális rendszere. Az új kormány nem létrehozza a rendszerváltást, hanem  parlamentje révén elismeri azt a tőle független, jogon kívüli politikai tényt, hogy a magyar nép az Orbán-rezsimet leváltotta. Nem hiszek a forradalmi útban, az összes nehézség ellenére le lehet váltani a mai kormányt a mai választási rendszerben. De egy ilyen körülmények között megteremtett új parlamenti többség, kétharmad híján is rendelkezik a rendszerváltás politikai mandátumával.

A személyi függéseket felszámolja a rendszerváltó aktus: Polt Péter, az alkotmánybírák és más kollaboránsok hivatalból veszítik majd el állásukat, hiszen a nép megszünteti a rendszert, amelyben elnyomó hatalmukkal élhettek. Az új rendszernek semmilyen politikai vagy morális kötelessége nincs tisztelni egy önmagát is szabadságkorlátozó, illiberális rezsimként leíró hatalom szabályait.

A majdani negyedik köztársaság attól marad legitim, ha az akkori többség elismeri minden kisebbségét, és nem felszámolni kívánja ellenzékének társadalmi, politikai hálózatait. Közben pedig a nemzetközi megbékélés spanyol vagy dél-afrikai mintáira figyelve a teljes politikai közösség által megélhetővé kell tenni az igazságtétel, a korrekció és az önkorlátozás politikai gyakorlatát. Másrészt pedig arra van szükség, hogy minden korábbinál többet tegyünk az intézményes átláthatóság érdekében. Vagyon és adójogi transzparencia kell, politikailag színvak antikorrupciós intézményrendszer, politikusi vagyonleltár és az utolsó kockacukor-számláig átlátható állami gazdálkodás.

A politikai és jogi lehetőség adott, a demokratizálásnak számos lehetséges formája van. Meggyőződésem, hogy alkotmányos forradalom, kárpótlás és igazságtétel kell az Orbán-rezsim után, mert különben közös hazánkban sosem lesz becsülete a teljesítménynek, a polgári vagyonfelhalmozásnak és a versenynek.

Ha már mi, magyarok harminc év alatt elrontottuk a rendszerváltást, akkor a soron következőt nem ronthatjuk el.